A történelem, a múlt és az emlékezet első hallásra azonos illetve nagyon is közel álló fogalmak. Ám ha tüzetesebb vizsgálat alá vesszük őket, rá kell jönnünk, hogy ez koránt sincsen így. A múlt mindaz, ami mögöttünk van és objektíven megtörtént – ám ez ilyen formában nem létezik. A múltról ugyanis csak a történelmen keresztül szerzünk tudomást, viszont olyan, hogy történelem nem létezik, csak az, amit a történészek, vagyis emberek megalkottak, amit lejegyzésre fontosnak tartottak.¹ A történelem tehát a múltnak csak egy szelete, méghozzá nem is objektíven felmutatott szelete. De hát hogyan is lehetne objektív valami, amit emberek írtak? Csakhogy a szubjektivitásnak is több oldala van. A történelmet sokáig a fehér férfiak történeteként mondták el, vagyis az uralkodó, győztes hatalmak konstruálták a maguk szempontjából, a maguk szájíze szerint. Amikor a XVIII. században a népek nemzetekké kezdenek alakulni, és felértékelődik a nemzeti történelem is, minden nemzet megírja a sajátját. Ez bizonyos szempontból objektívnek tűnik, de amit egyik fél dicsőségnek könyvel el, az a másiknak szégyenfolt vagy vereség – hogyha tehát létezik is objektív múlt, hozzánk az csupán szubjektív, konstruált történelemként jut el.

 

Az ember élete során folyamatosan szembesül olyan helyzetekkel, melyekre nem talál azonnali, adott válaszokat. Ugyanakkor szüksége van rá, hogy megtalálja ezeket a válaszokat, melyek az emberiség kollektív tapasztalatán, a világról szerzett igazolt vagy nem igazolt tudására épülnek, s így együtt egy egységes rendszert, a világképet alkotják. A hiedelem a hagyományos, tudományszemléleti megközelítés szerint olyan hamis tudás, mely szerint a nem létező objektumokat létezőknek tekint, vagy éppen fordítva, létezőket nem létezőkként kezel. Minden kornak megvoltak (és vannak) a maga sajátos hiedelmei, de ezek át is öröklőd(het)nek a múltból a jelenbe.¹

A hiedelemlények nagy rendszerében feltétlenül jelentős helyet foglal el a boszorkány alakja, és talán nincs is olyan kultúra, melyben ne jelenne meg ez a hiedelemlény. „A boszorkányság, a varázslás, a mágia, az ezoterikus, okkult tudományok évezredek óta vonzzák és ingerlik az emberi képzeletet. Miközben a hiedelmeknek és praktikáknak e csoportját a nagy világvallások rendszerint elítélték – kétes státusúnak, »sötét«, »démoni«, »ördögi« hatalmakhoz kötődőnek tartották vagy lenézni való »barbár«, »pogány« maradványként, babonaként utasították el –, népszerűségük töretlenül fennmaradt a »laikusok« széles köreiben. A népi gyógyítók, kuruzslók tudománya napjainkig e hiedelemkörre támaszkodott.”² Az a tény, hogy Európában a XVIII. század végére a keleti peremvidékeken is megszűntek a boszorkányüldözések, nem jelenti, hogy boszorkányok sem voltak többé. A perekben elítélt személyek rendszerint nem, vagy nem olyan formában voltak „bűnösök”, mint azt a vádak állították, és sok boszorkányként tevékenykedő személy soha nem is került bíróság elé. Maga boszorkány voltuk sok esetben csak kívülről ragasztódott rájuk, de, ha be nem is vallották, voltak, akik implicit módon kifejezték, hogy képesek különböző mágikus eljárások végrehajtására.

Racskó Róbert Enyhülés című filmje a II. világháború utáni Somogy megyei sváb kitelepítések és magyarországi valamint felvidéki magyar betelepítések történetét mondatja el az események átélőivel. Erről a film elején megjelenő felirat tájékoztat bennünket, s egyúttal ez az egyetlen direkt rendezői utasítás a filmmel kapcsolatban. Erre szükség van, mert máskülönben nem, vagy csak későre tudnánk rájönni, hogy mi a film témája, hiszen a beszélgetések (beszéltetések) ezt nem árulják el. Ugyanakkor így arra is fel tudunk készülni, hogy milyen kritikai nézőpontot vegyünk fel, hiszen így, egyrészt előzetes tapasztalataink, másrészt háttérismereteink révén „tudjuk”, hogy „milyennek kellene lennie” egy történelmi adatokat feldolgozó dokumentumfilmnek. Igaz ugyan, hogy erre nincsen „recept”, és leginkább csak azt mondhatjuk, hogy vannak filmek, amelyek bizonyos szempontból dokumentumfilmeknek nevezünk. Ilyen szempont például a non-fikciolnalitás, a hiteles személyek (beszélő fejek) szerepeltetése, a narrátor jelenléte, hangja vagy éppen hiánya. Természetesen nem ezektől lesz dokumentum jellegű egy film, mint ahogy ezek megléte sem szavatolja, hogy valóban valamiféle „tényfeltáró” filmmel van dolgunk.

 

(Kr. e. 4–Kr. u. 65)

 

A filozófus, államférfi, költő, drámaíró Seneca a mai Córdobában született, az ugyancsak művelt és nagy tekintélynek örvendő, idősebb Seneca néven ismert római ügyvéd fiaként. Tehetségét és műveltségét tehát már otthonról hozta. Még gyermek volt, mikor apja Rómába költözött, ahol grammatikát és retorikát, majd jogi tanulmányokat folytatott. Apja később visszaköltözött Córdobába, de Seneca ekkora már megszokta a Római életet, és tehetségét is kezdték elismerni, egyesek azt jósolták, filozófus lesz. A minden bizonnyal jóképű fiatalemberre több előkelő hölgynek is fájt a foga, többek között Agrippinának, Domitius hadvezér lányának, a későbbi császár, Néró anyjának. A császár (Claudius) felesége azonban száműzette Korzikára, ahol nyolc évet kellett eltöltenie, ám jelentékeny filozófussá itt vált. „Fő feladatának érezte ettől kezdve mindhalálig, hogy a bölcseletet és az erkölcstant a megszomorított emberek vigasztalásává formálja. Legmaradandóbb elmélkedései a filozófiai igényű vigasztalások.”²

Miután Agrippina Claudius felesége lett, első dolga volt, hogy Senecát visszahozassa Rómába, sőt, fia nevelőjévé léptette elő. Ebben az időben a birodalom első emberei közé tartozott, praetor és consul is volt, az amicus principis megtisztelő és tekintélyes címet is viselhette. Claudius fia, Brittanicus kitagadása és a császár meggyilkoltatása után az uralkodó Néró lett, ám a tényleges hatalmat Agrippina és Seneca tartotta a kezében. Ezt a hat évet tartották Rómában a biztonság és nyugalom korszakának. Ezután Néró uralkodásra alkalmasnak vallotta magát, és ekkor kezdődött a birodalom véres korszaka. A tanítvány többé nem hallgatott mesterére, a Piso-féle összeesküvéssel való kapcsolatba hozásával pedig öngyilkosságba kergették.

 

Túl ifjuságomon,

Túl égő vágyimon,

Melyeknek mostohán

Keserv nyilt nyomdokán;

Túl a reményeken,

Melyekre hidegen

Éjszínű szemfedőt

Csalódás ujja szőtt;

Túl a szív életén

Nyugottan éldelém

Mit sors s az ész adott,

Az őszi szép napot.

De hogy megláttalak,

Szép napvilágomat,

Kivántam újólag

Már eltűnt koromat;

Kivántam mind, amit

Ábrándos álma hitt:

Az édes bánatot,

Mely annyi kéjt adott,

A kínba fúlt gyönyört,

Mely annyiszor gyötört.

 

Hiába, hasztalan!

Ifjúság és remény

Örökre veszve van

Az évek tengerén:

Remélni oly nehéz

A kornak alkonyán,

S szeretni tilt az ész

Letünt remény után.

 

0. A vers szövegszervező elve az ismétlés, fokozás és ellentétezés. Az első szövegegységben a ’túl’ (és a ’kivántam’) szó ismétlése kihangsúlyozza az idő múlását és elmúltát, újra és újra felhívva a figyelmet arra, hogy az ifjúság kora tovatűnt. Ezzel ugyanakkor megteremti, fokozza és fenntartja a feszültséget, hiszen a mondatok szerkezete megköveteli a folytatást, a párhuzamosan szekesztett mondatok feloldást kívánnak, ami a második szövegegységben valósul meg a „Hiába, hasztalan!” felkiáltással, az utána következő sorok ellentétben állnak az első szövegegység mondanivalójával. Mindezek mellett a vers egészén érezhető az ellentétezés jelenléte (erről a továbbiakban még lesz szó).