Amim van...

„Tedd, amit tudsz, azzal, amid van, ott, ahol vagy!” (Theodore Roosevelt)

Történelem, múlt, emlékezet – Énekesmadár, A csoda

2009. november 22. 23:39 - *Rózsa*

Emlékezés és emlékeztetés az Énekes madárban és A csodában

– féléves dolgozat, mesteri, 2009 –

 

 

I. Bevezető
 
1. Történelem – múlt – emlékezet
 
A történelem, a múlt és az emlékezet első hallásra azonos illetve nagyon is közel álló fogalmak. Ám ha tüzetesebb vizsgálat alá vesszük őket, rá kell jönnünk, hogy ez koránt sincsen így. A múlt mindaz, ami mögöttünk van és objektíven megtörtént – ám ez ilyen formában nem létezik. A múltról ugyanis csak a történelmen keresztül szerzünk tudomást, viszont olyan, hogy történelem nem létezik, csak az, amit a történészek, vagyis emberek megalkottak, amit lejegyzésre fontosnak tartottak.1 A történelem tehát a múltnak csak egy szelete, méghozzá nem is objektíven felmutatott szelete. De hát hogyan is lehetne objektív valami, amit emberek írtak? Csakhogy a szubjektivitásnak is több oldala van. A történelmet sokáig a fehér férfiak történeteként mondták el, vagyis az uralkodó, győztes hatalmak konstruálták a maguk szempontjából, a maguk szájíze szerint. Amikor a XVIII. században a népek nemzetekké kezdenek alakulni, és felértékelődik a nemzeti történelem is, minden nemzet megírja a sajátját. Ez bizonyos szempontból objektívnek tűnik, de amit egyik fél dicsőségnek könyvel el, az a másiknak szégyenfolt vagy vereség – hogyha tehát létezik is objektív múlt, hozzánk az csupán szubjektív, konstruált történelemként jut el.
 
A történelem mint konstrukció és az emlékezet sem fedik egymást – erre világít rá tanulmányában Pierre Nora is2. Kiemeli, hogy a történelem felgyorsulása miatt az élő, eleven emlékezetből egyre több minden és egyre gyorsabban kerül át az úgynevezett történelembe, vagyis abba a rendszerbe, ami már nem dinamikus, hanem szilárdan megkonstruált, megmásíthatatlan. „Felgyorsulás: amit e jelenség számunkra brutálisan véglegessé tesz, az mind az igazi, társadalmi és érintetlen emlékezet – amelyet a primitívnek vagy archaikusnak mondott társadalmak példaként mutatnak és titokként őriznek – és a történelem – melyet a felejtésre ítélt társadalmaink a múltból csinálnak, mert magával ragadta őket a változás – közötti távolság.”3 Ennek a felismerése, az emlékezet teljes elvesztése miatt érzett félelem késztet arra bennünket, hogy létrehozzuk azokat a mentális konstrukciókat, amelyeket Nora lieu de mémoire-oknak, az emlékezet helyének nevez. „A folyamatosság érzése a helyekbe költözött át. Helyei vannak az emlékezetnek [lieux de mémoire], mivel nincs már valódi közege az emlékezetnek [milieux de mémoire].”4
Emlékezet, történelem: távolról sem szinonimák, s rá kell ébrednünk, hogy szembeállítja őket minden.” – folytatja Nora; az emlékezet élő, folyamatosan változik, fejlődik, aszerint alakul, hogy az egyes csoportoknak hogyan, milyen formában van rá szüksége, éppen emiatt mindig időszerű is, kollektív, mégis mindenki számára individualizált. Ezzel szemben a történelem tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már elmúlt, tehát kvázi érdektelen, így lesz egyetemes és nem tud személyessé lenni; emellett folyton harcol is az emlékezet ellen, hiszen akkor válhat legitimmé, ha ezt a jogot az emlékezettől elvette. Az egyéneknek azonban szüksége van saját emlékezetre, ezért születtek meg a lieu de mémoire-ok, hogy a spontán emlékezetet pótolják, illetve felébresszék, ébren tartsák. Az emlékezet helyeit a történész másik történelemként definiálja, és három értelemben beszél róluk: anyagi, szimbolikus és funkcionális. Ezek tényleges helyek, és csak akkor válnak lieu de mémoire-okká, ha szimbolikus tartalommal ruházzuk fel őket vagy rítus tárgyaivá válnak. Ilyen lehet például egy levéltári raktár, az egyperces néma csend – és véleményem szerint lieu de mémoire-ok lehetnek színházi előadások is, ha megvan az a bizonyos szimbolikus töltet bennük, amit az előadáson részvevő közösség egyaránt tud és érez. Erre az utóbbi gondolatomra rímel Norának ez a megfogalmazása is: „(…) a lieu de mémoire alapvető létoka az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál halhatatlanná tétele, a spirituális anyagba foglalása – ahogy a pénz egyedüli emlékezete az arany – abból a célból, hogy a jelentés maximumát hozza ki minimális jelekből (…)”5.
 
 
2. Témaválasztás
 
Teatrológiai tanulmányai során ebben a félévben részletesebben foglalkozunk Tamási Áron színdarabjaival, közülük is kettővel, az Ősvigasztalással és az Énekes madárral, valamint ez utóbbinak a sepsiszentgyörgyi színházbeli adaptációjával, A csodával. Bár ott inkább dramaturgiai szemmel vizsgáltuk a darabot és az előadást, arra a következtetésre jutottam, hogy a két szöveg, azoknak kontextusa értelmezhető a norai emlékezet-szemlélet szempontjából is, a Tamási-dráma és a színielőadás egyaránt tekinthető az emlékezet helyének. Ezt a gondolatomat elsődlegesen arra alapozom, hogy maga a színház lényegét tekintve a kezdetektől valamire emlékezett-emlékeztet, ez lévén egyik fő funkciója, akár explicit, akár implicit módon. (Ez ma is így van, az egyre szaporodó alternatív előadások közepette.) Másrészt a konkrét művekből kiindulva is el lehet jutni ehhez a megállapításhoz; fokozottan érvényes ez A csodára, mivel az maga már feldolgozás.
Dolgozatomban ebből a szempontból vizsgálom a műve(ke)t, előbb külön-külön ismertetve őket, majd elemezve mind a drámaszöveget, mind a színházi előadást a múlt–történelem–emlékezés viszonyainak szempontjából. Megkísérlem összevetni a hasonlóságokat és a különbségeket: mennyivel több a dráma és milyen többlettel bír az adaptáció, mit olvashatunk ki mi ma a Tamási-szövegből és mit olvasott ki belőle Bocsárdi László és a Tamási Színház társulata, valamint ez az olvasat mit közvetít felénk.
 
 
II. Drámaszövegek mint lieu de mémoire-ok
 
1. Tamási Áron: Énekes madár
 
Tamási darabját 1933-ban véglegesítette, ám egy székely népi játék megírása már régóta foglalkoztatta6. A dráma cselekménye ugyancsak egyszerű – szerelmi sokszög (Gondos Eszter és Régnia valamint vőlegényeik, Bakk Lukács és Préda Máté a fiatalokra vetettek szemet, a vénlányok Kömény Mókára, a vénlegények Gondos Magdolnára), boszorkánysággal és intrikával (mivel nem kaparinthatják meg maguknak, meg akarják ölni Mókát, ezzel boldogtalanná tenni Magdót), melyből, természetesen, a fiatal szerelmesek kerülnek ki győztesen. A hangsúly azonban nem a cselekményen van. Az író ugyanis mesés-mágikus környezetben helyezi a történetet, így a cselekményről beszélni rögtön irrelevánssá válik. Ugyanakkor teljességgel meseinek sem nevezhetjük, hiszen a happy end-nek tűnő befejezés korántsem olyan vidám és optimista, mint amilyennek elsőre tűnhet. (A két fiatal, Móka és Magdó eltűnnek a fényben – megszabadulnak az intrikáktól; viszont nem tudjuk, hogy az fény milyen fény, a többiek pedig, mint „kártevő varjak”, mind elhullnak.) A műfaji behatárolásra, miszerint székely népi játékkal volna dolgunk, maga az író cáfol rá a legelső szerzői utasításban: Történik akármelyik székely faluban, akármikor.” – az is jelentését veszti tehát, hogy székely faluban játszódik, hiszen ezzel a „behatárolással” teljességgel kiemeli az időből és a térből, univerzálissá teszi, s ezzel meg is adja nekünk, nem-székelyeknek az első fogódzót, hogy ugyanúgy magunkénak érezzük.
A szöveg a székely észjárásra, népi humorra épít, erősen karikírozva és ki is gúnyolva olykor. Tamási nem olyan drámát akar írni, amelyet csak a beavatottak értenek: művével arra hívja fel a figyelmünket, hogy milyenek is vagyunk mi, emberek, kissé visszanyúlva a görögségig is: a ránk leselkedő gonoszság nem rajtunk kívül álló dolog. A drámában végbemenő csodák nem mechanikusan jönnek létre, mint a mesében (a keret túlságosan is valóságos), hanem a rituálisból kölcsönzik erejüket: nincs linearitás, a hősök típusokká válnak (erre csak rásegít, hogy a kikiáltó a végén konkrétan varjaknak nevezi a gonoszt megtestesítő embereket).
 
2. A csoda. Játék Tamásival két részben
 
A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház adaptációja valóban nem viselhetné a darab eredeti címét, az előadás ugyanis csak felhasználja, kiindulópontként kezeli az eredeti szöveget. A fölösleges embereket kiiktatja, megszünteti a díszletet (nyoma sincsen a székely háznak, de másnak sem, a díszletként szolgáló szerkezet csak jelzésértékű, inkább arra szolgál, hogy a tér egységét szimbolizálja). Behoz ugyanakkor két új szereplőt és egy tömegszereplőt, s ezeket félig a hiányzókból építi fel, félig teljesen újakként állítja színpadra őket. A dobos embert és a papot ugyanis egyaránt maga az író, Tamási alakítja, de mintegy kívülről lépve be olykor-olykor a drámába, amikor éppen szükség van rá (ő végzi el a csodákat is, míg „ki nem csúszik a kezéből” az irányítás, és igazi csoda nem történik); néhol mesélő szerepet is magára ölt, filozofál az életről, idézi saját magát. Az ő párja az Ismeretlen nő, aki idegen akcentussal, Tamásit és József Attilát idézgetve beszél, az székely love story-ra pedig kuriózumként tekint. Kicsit az ő szemén keresztül látjuk mi is az előadást, ahogyan a színpadi Tamási szeretné megértetni velünk, hogy itt nem egy egyszeri esetről, egy Hamupipőke-történetről van szó, hanem annál sokkal többről, szimbolikus elemekkel átszőtt rítuseseményről. Ezt a rituális vonást hivatottak erősíteni a maszkosok, akik hol székely ruhában, hol női öltözetben, hol hóhérjelmezben jelenítik meg a varjakat, helyettesítik a sirató asszonyokat. Megjelenésük erőteljesen aszexuális, amely szintén a ritualitáshoz kapcsolja őket.
Bocsárdi előadása „nem mütyürkézős székely sorminta, hanem összetett nyelvezetű, ironikus, a színmű szimbolikus tartalmát kidomborító, életeleven kortárs színház.”7 A csodákat nem misztifikálja, azokat maga az író (illetve a ő maga és a társulat) hajtja végre, mert a színház lehetőséget az erre. Teljességgel eltér ugyanakkor attól az úttól, ahogyan általában szokták Tamásit játszani, az általánosat emeli ki a darabból, nem a kuriózumot (amire a szerző fel is hívja a figyelmet idézett első utasításával). A groteszkbe, agresszivitásba hajló beszédmód felerősíti a távolságtartást és a kétfajta realitás közötti különbséget: a közvetlen, a vénlányok-vénlegények által képviselt gonoszság realitása és a közvetett, Móka és Magdó által képviselt, színházi realitás között.
 
3. Lieu de mémoire-ok Tamási, a színház és köztünk
 
Az Énekes madárban Tamási Áron, azzal, hogy a cselekményt időn és téren kívülre helyezi, tulajdonképpen megteremt egy olyan világot, amely általánosan hordozza magán a székelység bizonyos jegyeit (és nem csak). Tehát a színdarab maga túlmutat önnön valóságán, az Amerikát megjárt írónak a távolságtartása, rálátás érzékelhető: az eltúlzott irónia, a csoda szükségessége a kilátástalanságban – Tamási előre érzékeli azt, hogy évtizedek múlva mi megy majd végbe a székelységben. Drámájának egészét ezért tekinthetjük lieu de mémoire-nak, hiszen egy percre megállít, elgondolkodtat a saját erdélyi sorsunkról, kötött, konstruált formában; olyasmire emlékeztet, amire mi magunktól már nem emlékezünk.
Még inkább ezt teszi A csoda, nemcsak amiatt, mert időben közelebb áll hozzánk. A magyar köztudatban eleve adott viszony, hogy hogyan kell Tamásit játszani. Ezzel szemben a sepsiszentgyörgyi színház talán inkább ahhoz az előadásmódhoz közelít, amely autentikusabbnak tekinthető: nem a mesei elemeket emeli ki, hanem a misztikusabbakat, s továbbviszi ezzel a Tamási-féle akárhol-akármikor gondolatot. Az előadás ugyanis elsődlegesen visszautal, emlékeztet az írott műre, de nem azonos vele. Ezt az emlékezethely jelleget erősíti az író jelenléte a színpadon és az, hogy önmagától is idézget. Ez igazolni látszik azt a feltevésemet, miszerint a történetet az Amerikából visszatért Tamási azért mutatja fel nekünk, hogy észrevegyük saját hibáinkat. Ezt az előadásból vett példákkal igazolhatom. A Gondos-lányok és a vénlegények dupla párosa itt nemcsak a mesei gonoszt testesíti meg, hanem azt a gonoszt, ami közöttünk van, látens módon: az eltorzult modernitást, a székelység (–magyarság–kisebbség, egyáltalán a konzervatív európai ember) önfelszámoló gesztusait, mellyel a hagyományokat írtja, mivel nem tud viszonyulni hozzájuk. Nagyon erősen önreflexív az előadás ilyen módon, hiszen azt a kérdést problematizálja, hogy hogyan tudunk úgy viszonyulni a múltunkhoz, hogy tudatában legyünk: az a miénk, de ne égjünk el a saját múltunk oltárán. S mindezt olyan kontextusban, ahol a hagyományos díszlet-jelmez a legelvárhatóbb volna, egy székely színházban. Bocsárdi ezzel a gesztussal teremtette meg leginkább A csoda mint lieu de mémoire jellegét, valamint azzal, hogy az előadásban a különböző szintű realitásokat ütközteti. Mint már említettem, létezik egy közvetlen realitás, ami a valóságra épül, és amit az Eszter–Regina és Lukács–Máté fonalra épít fel az előadás. Ők képviselik a székely realitást, az önfelszámoló, torzult modernizmust. Velük szemben (illetve mellettük) van egy közvetett realitás, ami a Magdó, Móka és az anya világa. Ők a ritualitást teremtik meg, a nem-földit, a transzcendenst, más szóval: a színház realitását, amellyel olyat is teremthetünk, ami már nem létezik (eltűnt a fényben), és ezzel, hogy megteremtjük, emlékezünk és emlékeztetünk rá. Bizonyos szintű feddés is van ebben, de olyan formában, hogy benne van a megbocsátás is. A harmadik realitási szint úgymond a Tamási realitása (és az idegené), az a realitás, amit Bocsárdi kiolvasott a drámából és mi kiolvashatunk mindkettőből: a mi mai helyzetünknek a realitása, ami elég távol van ahhoz, hogy bizonyos dolgokat meglásson, ugyanakkor ahhoz is, érdemben változtathasson rajta, viszont elég közel ahhoz, hogy még mindig magáénak, magunkénak érezzük. Tamási éppoly pontosan látta az 1920–30-as években, hogy mi megy végbe a székelységben, mint ahogyan Ady megjósolta 1905-ben, hogy Erdély sorsa eldőlt, mikor Kalotaszeg egykézni kezdett.
Mindezek a dolgok viszont nem didaktikusan vannak ábrázolva, éppen ezért hatnak olyan erősen. A játékba kegyetlenül bevon minket a rendező, nem maradhatunk kívül rajta, egyrészt amiatt, mert a konkrét tér hiánya inkább gondolkodásra késztet, másrészt, mivel a felléptetett Tamási minduntalan kizökkent a játékba való belefeledkezésből, teljesen elütő megjelenése, a szövegből kiszóló mondatai arra hivatottak, hogy tudatosítsák bennünk az értelmezői, reflexív és önreflexív viszonyt. Affele próbálja terelni a figyelmünket, ami általános a műben, hogy ne essünk ámulatba a csodától, hanem tudatosuljon bennünk, hogy ezeket magunk meg tudjuk tenni. Az, hogy végül mégiscsak megtörténik a csoda, csak hab a tortán, de korántsem olyan felhőtlen a vége az előadásnak, mint akár csak a drámának: nem tudhatjuk, hogy nászi vagy halottas ágy nyelte-e el a fiatalokat, és az író sem tudja megállítani a pusztítást, a többfunkciós díszlet a maszkosokkal felénk, nézők fele közeledik – ezáltal mindenképpen implikálva minket is.
A felsoroltak mellett a 2008-as A csoda konkrétan is az emlékezést szolgálja. Nemcsak amiatt, mert egy színházi előadás alapvetően emlékeztet, és még csak amiatt sem, hogy Tamásit belépteti az átírt darabba. Ez az előadás egy 2002-es színrevitelnek a felújítása, ami egy újabb jelentésréteget hoz magával az értelmezési lehetőségek közé, az a tény pedig, hogy a színház fennállásának 60. évfordulójára újították fel a darabot, szintén újabb, összetettebb kontextusba helyezi.
 
 
III. Bibliográfia
 
Carr, Edward H.: Mi a történelem? Budapest, Osiris, 1995.
Gyáni Gábor: „Térbeli fordulat” és a várostörténet. Kolozsvár, Korunk 2007. július, 4–15. (az általam használt elektronikus változat hivatkozása: http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2007&honap=7&cikk=8604)
Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között: A helyek problematikája. Szeged, Aetas, 1999. (http://www.aetas.hu/1999_3/99-3-10.htm)
Tamási Áron: Énekes madár (a Digitális Irodalmi Akadémia adatbázisából; http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/TAMASI/tamasi00101a_kv.html)
 
1 E. Carr Mi a történelem? c. könyvében éppen arról ír, hogy emiatt a nagyfokú szubjektivitása miatt a történelmet sokáig nem tekintették tudománynak (sőt talán most sem).
2 P. Nora: Emlékezet és történelem között. (hivatkozás a bibliográfiában)
3 Nora: i. m.
4 Uo.
5 Uo.
6 Tamási Á.: Énekes madár. Jegyzet (DIA, hivatkozás a bibliográfiában)
7 Králl Cs.: Vénségek dühe. In: Ellenfény online (hivatkozás a bibliográfiában)

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr951545095

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása