Túl ifjuságomon,

Túl égő vágyimon,

Melyeknek mostohán

Keserv nyilt nyomdokán;

Túl a reményeken,

Melyekre hidegen

Éjszínű szemfedőt

Csalódás ujja szőtt;

Túl a szív életén

Nyugottan éldelém

Mit sors s az ész adott,

Az őszi szép napot.

De hogy megláttalak,

Szép napvilágomat,

Kivántam újólag

Már eltűnt koromat;

Kivántam mind, amit

Ábrándos álma hitt:

Az édes bánatot,

Mely annyi kéjt adott,

A kínba fúlt gyönyört,

Mely annyiszor gyötört.

 

Hiába, hasztalan!

Ifjúság és remény

Örökre veszve van

Az évek tengerén:

Remélni oly nehéz

A kornak alkonyán,

S szeretni tilt az ész

Letünt remény után.

 

0. A vers szövegszervező elve az ismétlés, fokozás és ellentétezés. Az első szövegegységben a ’túl’ (és a ’kivántam’) szó ismétlése kihangsúlyozza az idő múlását és elmúltát, újra és újra felhívva a figyelmet arra, hogy az ifjúság kora tovatűnt. Ezzel ugyanakkor megteremti, fokozza és fenntartja a feszültséget, hiszen a mondatok szerkezete megköveteli a folytatást, a párhuzamosan szekesztett mondatok feloldást kívánnak, ami a második szövegegységben valósul meg a „Hiába, hasztalan!” felkiáltással, az utána következő sorok ellentétben állnak az első szövegegység mondanivalójával. Mindezek mellett a vers egészén érezhető az ellentétezés jelenléte (erről a továbbiakban még lesz szó).

1. A műben megjelenített valóság a szerelem érzésének egy különös átélése és annak kivetülése a lírai én személyére.

1.1. A szöveg első kétszer négy sora az ifjúság szerelem-érzését mutatja be, annak fájdalmait és „keserveit”. Reményvesztettséget és csalódottságot érezni a sorok közül. A következő négy sor azonban az érett férfikor nyugodalmát helyezi szembe az ifjúság csalódásaival, értekként állítva azt az „égő vágyakkal” szemben. A következő tíz sor minden „nyugottság” ellenére az újólag felszínre törő vágyat írja le: az ifjúság felértékelődik az érzés megjelenése miatt, akkor is, ha az fájdalmas is, gyötrő is.

Az utolsó nyolc sor minden előbbi lángolást visszavon, az ész racionalitását helyezi előtérbe, „a kornak alkonyán” számot vet addigi életével és megállapítja helyzetét (utolsó négy sor).

1.2. A vers, a számvető költemények jellegzetességeit viselve magán, kapcsolatot teremt a korábban és későbben született (két nagy szerelemhez tartozó) szerelmi líra darabjai között – az „ifjúság” beteljesületlen szerelmi élményéből született Szép Ilonka vagy a filozofikus mesedráma, a Csongor és Tünde implicit módon éppúgy kapcsolódhat gondolatunkban a költeményhez, mint „a kor alkonyán” kibontakozó, immár boldog szerelem reménye (pl. Ábránd). (Állításomat annak ellenére fenntartom, hogy a szöveg reménytelenséggel és kilátástalansággal zárul, hiszen „szeretni tilt az ész”, ám a szívnek nem szokása engedelmeskedni.) Természetesen csupán a teljes életpálya többé-kevésbé részletes ismerete láttatja meg velünk ezeket a kapcsolatokat.

2. A személyes élmény fogalmazódik meg a versben, melyet a régi kedves (újra)látása idéz elő.

2.1. Az idősödő férfi érzésvilágát akar(hat)ja szavakkal kifejezni a költő, az ifjúsággal való számvetést, elmúltának tudomásulvételét, ugyanakkor az „eltünt” kor utáni sóvárgást, a visszavágyódást is. A vers az érzékekre együttesen hat, az ’éjszínű szemfedő’, az ’őszi szép nap’, a ’szép napvilág’ az ’álom’ elsődlegesen a látásra hat, de átvitt értelemben a lelki érzésvilágot érinti meg a ’mostohán’, ’keserv’, ’csalódás’ illetve ’bánat’, ’kéj’, ’gyönyör’, ’gyötör’ szavakkal együtt.

2.2. Vörösmarty a verset harminckilenc éves korában, mintegy az Etelka-szerelem visszhangjaként írta. Ifjúkori, beteljesületlen szerelme volt Perczel Etelka, s ennek az érzésnek az ihletéből születtek az 1840-es évek előtti szerelmi líra kiemelkedő darabjai. A Késő vágy is ennek a szerelemnek termése, ugyanakkor a számvető versek körébe is sorolható, hiszen a költő mintegy „leltárt” készít ifjúsága érzéseiről, élményeiről, majd a rövid „fellobbanása” után a szerelemnek véglegesen lezárni óhajtja az „ifjúság és remény” korszakát.

3. A vers stílusa mondhatni „tipikus” romantikus, a képek felfokozottak, az ellentétek köré szerveződnek, az érzések leírása túlfűtött és egyik végletből a másikba csap át.

3.1. A szöveg stílusát meghatározzák azok a főnevek, melyeken a lírai én túl van, azoknak felsorolás-szerű egymásutánja, némi monotonitást kölcsönözve a vers hangulatának. Ehhez hozzájárulnak a rövid (hat szótagos) sorok páros rímei is. Bár a rím- és ritmusképlet a továbbiakban sem változik, a hangulati váltás kissé felpörgeti a verset, az utolsó nyolc sor pedig kerek lezárása a számvetésnek. Nyelvi szempontból talán figyelmet érdemel, hogy (bár pontos számításokat nem végeztem), az első tizenkét sorban sokkal több mély, zárt és rövid hangzó van, mint az utána következő tíz sorban, az összegző nyolc sor pedig mintha viszonylag megosztottan tartalmazna magánhangzókat. Ebből kifolyólag kissé nyomasztónak érzem a vers hangulatát, hiszen az első, mély hangfekvésű egység a leghosszabb, az utána következők két-két sorral rövidebbek.

3.2. Az érzések áradása, az erőteljes képek, végletes jelzők használata nem csupán e vers jellemvonása, hanem ezáltal a szöveg beilleszkedik a kor stílusába, a romantikus művek sorába. Az ellentétek használata majd a kettőnek közös feloldása egy harmadik alternatívát jelentő zárlatban szintén romantikus sajátosság, szintúgy a nagyon mély bánat és „keserv” nagyon „magas”, nagyon intenzív boldogság-képpel való szembeállítása.

4. A vers a romantikus szerelmi számvető líra egyik ismert darabja, mely írójának két nagy szerelmi élménye közötti határon vagy annak közelében keletkezett. Képeiben, témájában, megvalósításaiban jellegzetes romantikus vers, bár a sorok tördelése és a szabálytalan szakaszokra bontás nem tartozik a romantikus sajátosságok közé.