Eredeti közlés: 2020. márc. 1.

Gyerekkoromban a suliban nagyban dívott a márciuskázás, vagyis – mint később megtudtam – annak egy változata. A szabály ugyanis az volt, hogy március elsején a lányok lepték meg a fiúkat valami kis vacakkal csecsebecsével, s erre válaszul március nyolcadikán a fiúk hoztak a lányoknak ezt-azt.

Az előbbi általában a szokásos sima márciuska volt, akár bolti, akár (pl. nálam rendszeresen) házi, kézzel készített, az utóbbi viszont, a fiúk ajándéka rendszerint a virág és/vagy márciuska mellett csoki, illatos noteszke (máig megvan egy, szív alakú, lila és ha jól emlékszem Vilma van rajta a Frédi és Béniből), hasonlók. Ezzel persze szépen ki lehetett fejezni, ha szerelmesek voltunk valakibe, de azért erre ritkábban volt példa, mindenki elég szégyenlős volt még, szimpátia vagy méltányosság alapján adtunk egyeseknek vagy mindenkinek.

Nem emlékszem, mikor indult nálunk a szokás, az biztos, hogy harmadikban már dívott (az első-második osztályos osztálytermünkből nincsenek ilyen emlékképeim...). Bár szerettem ajándékozni és ajándékot kapni is, őszintén, most úgy emlékszem, már akkor sem értettem, hogy mire jó ez az egész. (Az is esélyes, hogy a vegyes román-magyar iskola miatt volt ez nálunk divatban, a IX–XII.-et magyar iskolában végeztem, itt nyoma sem volt.) Minden esetre, mivel elemiben-általánosban dívott, én sem maradtam ki belőle, március elseje előtt lázasan vettük vagy készítettük a márciuskákat, számolgattuk, hogy mennyi kell, kinek akarunk adni. Nyilván 8 évesen nem egészen saját megfontolásból, hanem anyai tanácsra-nyomásra, de nekem az volt az elvem, hogy minden fiú kapjon tőlem az osztályból – persze lehet, hogy szívem szerint csak egynek adtam volna, de ezt úgysem vállaltam volna nyilvánosan –, és hogy mindezt név nélkül tegyem, azaz ne írjam alá a márciuskát. Aztán elsején, vagy ahhoz közel eső napon reggel a tanítónéni kiterelte a fiúkat az osztályból, addig mi elhelyeztük-elrejtettük a márciuskákat, s onnantól nagyjából már azt vártuk, hogy vajon, kitől mit fogunk kapni mi majd március 8-án.

(Kis kultúrtörténeti adalék: elemiben minden március 8. előtt vagy készítettünk valami ajándékot, vagy egy bizonyos napon szépen fel kellett öltözni, mert jöttek fotósok, hogy csilli-villi hátérrel-kerettel készítsenek rólunk képet, amelyet anyukánknak vittünk – nők napján. Az 1990-es évek első felében az iskolában az anyák napjáról szinte nem is esett szó. „Nők napján, nők napján, köszöntelek anyukám” – énekeltük. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy ma kifejezetten utálom a nők napját. Mert valahogy azt érzem, éreztem már kicsit nagyobb koromban is, hogy megfosztotta az anyák napját a neki kijáró helytől, ünnepléstől.)

Azért sejtem, hogy harmadik osztályban indult a dolog, mert határozottan emlékszem, hogy én akkor március 8-ra nem kaptam semmit. Emlékeim szerint csalódottsággal vegyes büszkeség volt bennem: lám, ennyit érek nektek, ha nem tudjátok, hogy tőlem kaptatok valamit, akkor nem is adtok! Aztán persze valahogy kiderült, hogy amiről nem lehetett tudni, hogy kitől van, azt én adtam, és már nap végére ott díszlett egy kis bigyusz a piros-fehér zsinórral a kabátomon. A későbbiekben sem írtam soha alá a márciuskáimat, igaz, akkor már tudták a többiek, hogy az én lehetek. De talán tényleg kaptam olyan ajándékot is, ami nem csak viszonzás volt.

Amikor kikopott viszont az életemből, egyáltalán nem hiányzott, s azóta sem hiányzik. Lehet, előítélet, hogy az előző rendszer maradványának érzem, de semmi esetre sem saját hagyománynak, hanem kapottnak, aminek semmi értelmét nem látom, csak rám kényszerítenek. Illetve már nem, szerencsére.

De az tetszik, hogy a márciuska zsinórja piros-fehér.