Eredeti közlés: 2017. febr. 24.
„Könnyű elcsúszni a banalitásokon, főleg a felfoghatatlan dolgok banalitásain (…) Az elme is csak egy bizonyos mértékű borzalmat képes felfogni, mielőtt védekezően kikapcsolna.”
Azt hiszem, ha akarnék sem tudnék erről az előadásról objektívnek hazudott kritikát írni. Ezért inkább nem is próbálkozom vele – valószínűleg nálam sokkal okosabbak megtették már. De mégsem tudok elmenni mellette szó nélkül.
„Csernobili” gyerek vagyok, 1986. április 14-én születtem, talán ezért érzek valami megmagyarázhatatlan szoros kapcsolatot ezzel az előadással, az egész Csernobil-témával. Szerencsére a szüleim éppen nem akartak kimenni május egyezni abban az évben (akkor még nemigen lehetett tudni semmit a robbanásról, s amit később igen, az sem volt kielégítő), így nem lett komolyabb bajom, csak jódhiányból fakadó pajzsmirigy-megnagyobbodásom van. Lehet élni vele, bár néha kellemetlen, például amikor csodásabbnál csodásabb, nyakra feszülő gyöngy nyakláncot vennék fel, de nem tudok, mert úgy érzem, hogy megfulladok tőle. (Nem ide tartozik, de mégis: tegnap este láttam az előadást, éjjel meg azt álmodtam, hogy készített nekem valaki, olyan valaki egyébként, aki a valóságban is készít kézműves tárgyakat, egy gyönyörű, széles, nyakra és dekoltázsra simuló nyakéket, amibe azonnal beleszerettem – de eszembe jutott, hogy én ezt soha nem fogom tudni hordani…)
Persze, lehet azt mondani, hogy az én jódhiányomnak semmi köze a csernobili robbanáshoz, a sugárzáshoz, lehet, csak azért van, mert nem eszek elég sót. Lehet, persze. Csak éppen nem valószínű. Az egyik leglényegesebb elem az előadásban a titok, illetve a nem megfelelő tájékoztatás, sőt, akár a nem megfelelő kutatások hangsúlyozása. Az, hogy a folyamatos kis dózisú sugárzás hatása összeadódik, s ezzel mai napig nem foglalkozik senki érdemlegesen. Az, hogy még ma sem tudunk mindent biztosan a robbanásról, az azt követő időszakról. Az, hogy a robbanás után eltelt 24 óra, mire az illetékes elvtársak elhitték / elfogadták, hogy nem a mérőműszerek a rosszak, hogy a sugárzás szintje nemhogy több mint 4 röntgen/óra, de néhol ennek az 5.000-szeresét is elérte, holott 500 R/h sugárázás öt óra alatt halálos. Egy átlagos európai városközpontban 20 mikroröntgen/óra a sugárzási érték, ami 0,00002 R/h. És ha valaki mondjuk 0,002 R/h sugárzást kap folyamatosan éveken keresztül? Végül is „csak” két nulla a különbség…
Végig azt éreztem, mintha ez az előadás rólam, vagy ha nem is rólam, de személyesen nekem szólna. Igaz, így is ültem be, hogy ehhez nekem közöm van. Egyébként ezt elérni egy előadásnak a legnagyobb dolog, még akkor is, ha nálam a „csernobiliságom” játszott közre ebben. Nem tudom, milyen lehet teljesen „külső” szemmel nézni. De hiszen ki kívülálló ebben a történetben? Nem gondolom, hogy hatásában nagy különbség lenne közöttem vagy bárki más között. Akik itt élünk, mindannyian részesei, elszenvedői, károsodottjai (? …!) vagyunk az atomrobbanásnak, akár tudunk róla, akár nem. Jó, hogy a Várótermesek folyton hülyéskednek közben. Különben talán elviselni sem lehetne. Felfogni így sem lehet, hogy működhetett egy ilyen teljesítményű atomreaktor védőpajzs nélkül, hogy ülhettek nyugodtan otthon a döntéshozók, hogy nem állították le a tesztet, hogy nem fogták fel, hogy mekkora a baj… Ha nem lennének a gyerekjátékok, 10-15 perccel az előadás vége után sem tudnánk megszólalni. Talán felállni sem a székből. Komoly dolgokról beszélni csak komolytalanul lehet, különben belehülyülsz. Hallgatjuk a borzalmas szövegeket, fizikusok meg nem jelent jelentéseit, a robbanás és az utána következő órák jegyzőkönyvének manipulálását, szemtanúk reakcióit, a lakosság tehetetlen vergődését egy ép ésszel felfoghatatlan, de kellőképpen nem is ismert helyzetben, s közben azt látjuk, hogy a színészek (civilben, civil nevükön szólítva egymást) gumiznak – és még legalább 4-5 félét játszanak, amikre én is emlékszem, de nem tudom a nevüket. Néha odaszólnak annak, aki épp beszél, hogy „gyere már játszani!”. Nem tudom, az azért nem lehet könnyű, hogy egyszerre nemcsak két szerepben legyél jelen, de két hangulatban is. Bár elképzelhető, hogy számukra, akik játszanak nekünk, számukra is így vált elviselhetőbbé.
Mert nemcsak Csernobilról van szó, hanem az egész azt sokkal tágabban körülvevő titok-hálózatról, amelyet szintén felvillant az előadás. Arról a hálózatról, melynek a mechanizmusa olyan jól működik, hogy nem tudjuk (nem akarjuk tudni?), hogy a szovjet rendszernek mennyi áldozata volt, sokkal több, mint a ma legnagyobbnak elismert népirtások. Olyan jól működik, hogy egy egész iparág épül a szovjet-nosztalgiára, vörös csillaggal, vörös pólókkal, önkényuralmi jelképekkel és arcokkal, csak azért, mert még mindig nem vagyunk tisztában a pusztítások mértékével.
Majdnem azt írtam, hogy fantasztikus, ahogyan a színekkel játszanak az előadásban. Holott csak két, jóindulattal három szín van: fehér, szürke és piros. Ez utóbbi egy-egy pillanatra tűnik fel, csak az előadás végé felé van egy teljes jelenet, ahol a játéktér fele piros fénybe burkolózik. Nekem erről is személyes élmény ugrik be: apukám munkahelye a ’90-es évekből, amikor még olyan őskori röntgengépen dolgozott, amellyel ő maga is egy szobában ült (így a napi sugárdózisa sokszorosa volt egy átlagemberéhez képest – s ebből is hozott haza eleget), ahol teljes sötétség kellett legyen, csak egy piros fényű lámpa éghetett, mert mégiscsak kell látni valamicskét az eredmények feljegyzéséhez…
Valahol ott van egyébként a legmélyebb pontja is az előadásnak, ahol ez a vörös fény dominálni kezd… Korábban indul, amikor elkezd a sztaniol állandó kellékké lenni – meg is jegyzem magamban, hogy mennyire borzalmas ez a rengeteg alufólia. Épp amiatt, mert az, ugye, szigetel. Ekkor lesz a matt-szürkéből fényes-szürke, bántóan, fájdalmasan fényes. Eltűnik az önfeledt játék, valamilyen horrorisztikus, morbid felhangot kapnak a játékos jelenetek is. A fél játékteret ellepik a kis sztaniolbabák, „röpködnek” a sztaniolhelikopterek és dobják le a sztaniolhomokot a sztaniolreaktorra… Később egy kislány játszik, sztaniolkoporsóba vagy tömegsírba helyezi a figurákat, sztaniolkereszteket állít föléjük, és teszi mindezt valami ártatlan, naiv tudatossággal. Aztán megmaradnak a nagyobb játékok (ember- és állatfigurák), de egyikük sorra elveszi és felakasztja őket. Mígnem addig beszélnek a halálról, a férj, az apa, a gyerek haláláról, az elköltözésről, az elmenni nem akarásról („nem lehet igaz”; „inkább itthon halok meg”; „nézd, a párttitkár elvtárs is ott van a gyerekével” …), míg ők is meghalnak. Holttestet hazavinni nem lehet, a csernobili holttesteket a csernobili övezetben kell eltemetni. Védőruhával, fehér lepellel letakarva…
Személy szerint kihagytam volna a végéről azt a nagyon erősen didaktikus részt, de nem tartom fölöslegesnek. Két okból sem. Egyik, hogy nem lehet a tudatosítandó dolgokat eléggé didaktikusan mondani ahhoz, hogy eljusson az emberek tudatáig. Eddig végig nem írtam le az a szót, hogy katasztrófa az atomrobbanás kapcsán, eleinte nem jött, majd akarattal. A tudatlanság: ez a legnagyobb katasztrófa. A másik ok, hogy így mégiscsak könnyebb visszazökkenni a nyirkos február végi estébe…
***
Váróterem Projekt: Reacting Chernobyl
Rendező: Cosmin Matei
Dramaturg: Raluca Sas-Marinescu
Játsszák: Sebők Maya, Pál Emőke, Udvari Tímea, Imecs-Magdó Levente, Csepei Zsolt, Hatházi András, Sipos Júlia
