A szovjet típusú államban a tervező monopóliuma dönti el, hogy a gazdasági rendszerben mi történjen – mondja Oláh Sándor Csendes csatatér c. művében. A nagybirtokok jelentős részének államosítása után a megmaradt földek tulajdonosait különböző módokon arra kényszerítették, hogy – „önként” – lépjenek be a kollektív gazdaságokba. Ez ellen nem egy rejtett védekezési forma létezett, mellyel a károsultak igyekeztek megvédeni maradék javaikat.

 

A szocializmusnak még a XVIII. században kialakult elméletei és a XX. század Kelet-Európájában létrejövő, magukat szocialistának valló államok gyakorlata között meglehetősen nagy szakadék tátong. Ez utóbbi a demokratikus szocializmus elveit próbálta összeforrasztani az általánoséval – teljes egyenlőségre törekvés, a társadalom összes intézményeinek (a család, az állam) átalakításával. Céljait tekintve az egyenlő felosztás (tulajdonképpeni kommunizmus) és a munkás proletáriátus szocializmusa kívánt lenni, a munkatermékre való jog megszerzésével, még pedig a termelési eszközök államosítása, a termelési eszközök községi tulajdonba vétele (collectivisme communale) és a termelési eszközök szövetkezeti alapon való használata céljából. Tekintettel arra, hogy a modern szocializmus főleg a tőkeuralom ellen irányul, gyakran antikapitalizmusnak nevezik; a kollektivizmus nevét pedig azért viseli, mert közvetlen célja a termelési eszközök (föld és tőke) közössé tétele.¹

Mindezek az addigi társadalmi rendszert alapjaiban írták át. A XX. század elején, első felében az arisztokrácián kívül több társadalmi réteg rendelkezett valamilyen birtokkal, amely a megélhetést adta számára. A falvakon, de sok helyütt városon is a család részben vagy egészben abból élt, hogy földjét megművelte, áruját piacra vitte, esetleg állatokat is nevelt eladásra, de legalább saját fogyasztásra. A földek elvételével rengetegen váltak munkanélkülivé vagy kis fizetésű állami alkalmazottá, ráadásul saját földjén, szinte semmi pénzért nem szívesen dolgozott senki. Így a kollektivizálás nemcsak gazdasági változást, de társadalmi átalakulást is hozott magával. Eltűntek az addigi különbségek (mindenkinek egyformán nem volt semmije), és a falusi társadalom jelentős része indult meg a városok felé, több munkalehetőséget és jobb megélhetést remélve. Viszont városokon sem volt jobb a helyzet: akit kuláknak kiáltottak ki, annak csak nagy nehézségek árán sikerült (ha sikerült) állást találnia magának, a lehető legkevesebb bérért. Ugyanakkor a kisemmizett emberek között éppen a kollektivizálás ténye növelte a társadalmi összefogást, a szolidaritás erősödött, mikor egy sokkal hatalmasabb, félelmetesebb ellenséggel álltak szemben.

 

Romániában a kollektivizálás első hulláma 1947-ben kezdődött, majd bő tíz év múlva, ami alatt szakadatlanul folyt az agitálás, a győzködés, 1958-ban következett a második nagy hullám, mely az 1960-as évek első felében zárult le. Míg eleinte úgy tűnhetett, hogy az elállamosított földek után legalább egy csepp marad a tulajdonosoknak, a hatvanas évek közepére ez a remény is szertefoszlani látszott. Akinek volt valamije, az osztályellenes, államellenes volt, azért minden saját tulajdont titkolni kellett. Az elvett javak miatti bosszú ellenállásra, halogatásra, színlelésre kényszerítette az embereket. De amikor már a „van” nagyobb terhet jelentett, mint a „nincs”, akkor menthetetlenül bekövetkezett a földek beadásának ideje.

 

 

Apai nagyanyám hóstáti származású, s egyedüli gyermek lévén jelentős vagyont örökölt, melynek fejében a kommunizmus bevezetése után rásütötték a kulák bélyeget. Nagyapámék ugyan többen voltak testvérek, a vagyon oszlott, viszont ő nagykereskedő volt Kolozsváron, üzlete a város központi részén állt, előnyös helyen, széles vásárlókörrel. Kulák és nagykereskedő egy családban – előbb-utóbb választani kellett föld és megélhetés között.

Nem tudom pontosan, mennyi földjük volt nagyanyáméknak, mikor 1945-ben a nagy részét államosították. Mint apám visszaemlékszik szülei beszámolóira: közvetlen a háború után még volt remény az újrakezdésre. Az államosítással szemben senki sem viselkedett olyan ellenségesen. Új rendszer – új stratégiák, és akkor még szó sem volt arról, ami később következett. A földbirtokosok tulajdonában legfennebb 10 ha maradhatott, körülbelül ennyi maradt nagyanyámnak is, két helyen, melyből hat hektár volt a ház mögötti kert folytatásában. A földet a család (nagyszüleim, apám, nagynéném) és a fogadott napszámosok dolgozták meg. Nagyanyámék nem voltak nagytermelők, de természetesen bőségesen tudtak piacra is vinni a megtermelt áruból. Erre szükség is volt, mivel nagyapám üzletét 1952-ben elállamosították, és akkori meg addigi helyzete miatt sokáig nem kapott munkát, a föld nagysága miatt pedig a családnak nem járt sem kenyér-, sem cukor- vagy liszt-jegy. A földön kukoricát és gyümölcsöt, zöldséget termeltek, ennek egy része élelmezésre, az állatok takarmányozására ment (melyek szintén a család élelmezését szolgálták), másik része eladásra. Ezt az életmódot borította fel a kollektivizmus és a beszolgáltatási rendszer.

A megmaradt földet először 1957–58-ban akarták kollektivizálni. Nagyanyám nem volt hajlandó belépni a kollektívbe és a földet sem adta. Ekkor még volt valamicske választási lehetőség. A termékekre kirótt kóták viszont olyasminek a beszolgáltatására is kiterjedtek, melyet az adott földtulajdonos nem termelt. Az egyetlen védekezési módszer az ellen, hogy a földet elvegyék a be nem fizetett kóta fejében az volt, hogy a termelt és eladott áru árából meg kellett venni a nem termeltet és az államnak beszolgáltatni (ami, természetesen, törvényellenes volt). Az állam viszont tizedéért vásárolta fel – ha 3,20 lej volt kilója valamelyik zöldségnek, az állam 32 baniért „vette meg”. Ily módon a földből egyre kevésbé lehetett megélni. És bár nagyapám nagy nehezen, protekcióval kapott egy takarítói állást, az messze nem volt elég egy család fenntartására. A gazdálkodás folytatása a kóta-rendszer miatt lehetetlenné vált, ezért ’60-ban nagyanyám önként beadta a földet a kollektívba. Ő maga nem lépett be, hanem munkát vállalt (elárusítónő lett), ami így, „földtelenül” végül sikerült. Emellett megmaradt egy 20 árnyi kert, melyen még mindig tudtak piacra termelni annyit, hogy jövedelem-kiegészítésnek, ha nem is elegendő, de megfelelő legyen.

 

Oláh Sándor írását olvasva láthatjuk, hogy a két Homoród mentén milyen „küzdelem” folyt a túlélésért. Nem ugyanúgy, de tulajdonképpen ugyanazt láthatjuk itt is. Az állam úgy próbálta kényszeríteni a földbirtokosokat földjeik beadására vagy a kollektívbe való belépésre, hogy a látszat az volt, miszerint önszántadból válnak meg a földjüktől. Talán nem is az keltett nagyobb ellenállási szándékot, hogy a földeket be kellett adni, mint az a mód, ahogyan ezt követelték. A kötelező önkéntesség kiszolgáltatottá tette az embereket, a mindenféle ellenjuttatás hiánya pedig majdhogynem nincstelenné. Ez ellen próbált mindenki úgy, ahogy tudott, védekezni. Egyik védekezési stratégia a halogatás volt itt is. Bármennyire nehéz is volt megélni a földből, ameddig csak lehetett, halogatták a beadást, ha másért nem, hát szimbolikus értéke miatt – ezt tette nagyanyám is, míg tehette. A rendszerrel szembeni kiszolgáltatottság ellenállóvá tette az embereket. A terror uralma alatt kisebb az ember autonómiája a mindennapi életben, ebből kifolyólag kevesebb is elég a törvények megszegéséhez.² S ahol az ember igazságtalan törvényt érez, ott nem törvénysértés a szabályok áthágása. A meggondolatlanul kivetett kótákat lehetetlen volt teljesíteni, ezért az emberek megvásárolták a „saját” terményüket. Ha csak lehetett, feketén kereskedtek, mert a piaci árak értéken aluliak voltak.

 

1965-ben elvették nagyanyámék kertjét is. Ezt már nem adta be ő maga, hogy ne kelljen a kollektívbe belépnie, ezt elvették, mert a városnak több területre volt szüksége az új lakónegyed megépítéséhez. Tulajdonképpen, mondja apám, nem éreztek veszteséget, mikor föld nélkül maradtak, „csak” fájdalmat. Hiszen a gazdaság nem jövedelmezett, a megélhetést ellehetetlenítették, a makacs ellenszegülés egyet jelentett volna az öngyilkossággal. A kertnél természetesen más volt a helyzet, azt elvették, kérdezés vagy előzetes bejelentés és főleg vizetés nélkül. A földeket muszáj volt beadni, és ha utólag úgy is tűnhet, hogy jó szándékból, bizonyosan nagyon sokan nem azért tették, mint ahogy nagyanyámék sem. Kétségtelen azonban, hogy majdhogynem „megkönnyebbülés” volt, mikor már nem volt többé. Ez a kijelentés nem jelenti azt, hogy nem sajnálták. Sőt! De a tizenegy éves gyermek és a családját eltartani nem tudó, de munkát sem kapó szülő szemszögéből nézve nem csodálkozom ezen. Apám gyerekként „a mezőn” nőtt fel, neki nem hiányzott a kukorica-gyomlálás, sem nagyanyámnak a reggeltől estig folyó munka – semmi haszonnal. A földnek azonban megmaradt továbbra is a szimbolikus értéke, mint vagyon, mint örökség, és az az örök érték, ami mindig is hozzátartozója a földnek.

 

A kollektivizálás egyik legnagyobb negatívuma tehát abban rejlett, hogy kiszolgáltatottá tett. A védekezési formák nem voltak mindenütt egyformák vagy egyformán alkalmazhatóak, városon bizonyos szempontból nehezebben lehetett hozzájuk fordulni. Ennek ellenére egyes formák itt is éltek – halasztás, lojalitás színlelése; a máshol bevett földszétíratás jelen esetben nem működött, mivel a gyermekek még kiskorúak voltak. A gazdálkodás csak addig tudott megélhetést adni, amíg ésszerűen lehetett folytatni, a meggondolatlan rendeletek után egyre nehezebbé vált a földek művelése és a család fenntartása. Ilyen körülmények között, mikor az állam belekényszerített egy olyan helyzetbe, hogy „önszántadból” lemondj a saját javaidról, valóban úgy tűnt, hogy a vannal több a gond, mint a nincsel, és a földtől való megválás meggyőződés elleni, szükségszerű lépéssé lett.

 

 

 

Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén. Csíkszereda, Pro-Print, 2001. (199–257. o.)

Pallas Nagy Lexikona címszavai (MEK elektronikus kiadás) – államosítás (http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/003/pc000321.html#10); szocializmus (http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/097/pc009753.html#1)

Rév István: Az atomizáció előnyei. Replika 23–24. 1996. december (141–158. o.)