Profán teremtés – Peter Greenaway: A párnakönyv
– szemináriumi dolgozat, 2006 –
I. Bevezető
1. Kép és kép
A XX. századi alkotók nem elégedtek meg a hagyományos filmszerkesztési modellekkel, hanem új, minél kifejezőbb és minél figyelemfelkeltőbb technikákkal kívántak élni egy-egy film rendezésekor. A kollázs-montázs technikája már az irodalomból ismert, ugyanígy az intertextualitás, ám ez utóbbi itt már intermedialitássá válik, a montázs pedig sokkal többrétűbb, a képek egymásra vágása-dolgozása sokkal bonyolultabb, emiatt sokkal nagyobb figyelmet kíván meg a nézőtől, sokkal jobban leköti nem csak érzékszerveit, hanem intelligenciáját is.
„A montázs a film formanyelvének, egész belső struktúrájának középponti kérdése, akkor is, ha ez a fogalom a film fejlődése során lényeges pontokban módosult”
1 – írja Bíró Yvette könyvében, kiemelve, hogy ennek a technikának alkalmazása által válik a film egységes egésszé. A montázs nem más, mint az egyes képrészletek, plánok „összeszerelése”, meghatározott rendben történő el- és egymás után rendezése, mellyel az alkotó mondanivalóját, a cselekmény kibontását hivatott kifejezni, szolgálni
2. Tulajdonképpen a montázs a filmben megjelenő teremtő erő, majdhogynem azt mondhatnánk, hogy a film csupán az anyag, a montázs, mely lelket lehel belé azáltal, hogy megszabja a ritmust és gondolatokat ébreszt a nézőben. Ez talán a legfontosabb funkciója. Különböző képek sora, sorának egysége egy gondolatot fejt ki. Ennek az „egyszerű” egymásután-vágásnak a továbbvitt módja a képek olyan montázsa, mely által nem elég egy bizonyos epizódot, részletet megtekintenünk ahhoz, hogy (stílusos szóhasználattal) képet kapjunk a mondanivalóról, hanem a film egésze, egyes képek előre- vagy visszautalásának megnézése és megértése vezet el a végső, tulajdonképpeni mondanivalóhoz.
A különböző technikai lehetőségek vezettek el oda, hogy a képeket ne csupán egymás
után, de egymás
ra is lehessen vágni. Ennek a módszernek még erősebb hatása van, kifejezőbb, ugyanakkor nagyobb odafigyelést is igényel. Ám fontos pozitívuma, hogy a film egészét tekintve érthetőbbé teszi a kifejezni kívánt gondolatot – igaz, ehhez valóban arra van szükség, hogy végignézzük a filmet, különben az itt-ott megjelenő „idézetek”
3 feloldatlanok maradnak, mi pedig úgy tekintünk az alkotásra, mint egy érthetetlen, semmitmondó műre.
Ezen utóbb említett technikát alkalmazza nagymértékben Peter Greenaway A párnakönyv című filmjében.