Csiky Gergely (1842–1891) munkássága a XIX. század második felének irodalmában bontakozott ki, műveinek javarészét A proletárok c. darabjának bemutatója után, életének utolsó tíz évében írta. A valamikor nemességet szerzett, de az író életében polgári foglalkozású családi háttér teremtette meg azt a keretet, amelyben Csiky a dzsentri módon élő nemességről szóló drámáit és regényeit írta (látta, majdhogy nem részese volt annak, ahogyan éltek, de mégis polgári körben nőtt fel). Bár műveinek nagy részében, főleg drámáiban még többnyire elnéző a dzsentrivel szemben (legalább az utolsó felvonásban mindig „felmenti”), mégis az irodalomtörténet szerint munkássága mintegy előkészítette Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, ugyanakkor Bródy Sándor, Móricz¹ és Mikszáth² útját is. A dzsentriről való általános ábrázolása alól két műve kivétel csupán, a Sisyphus munkája és Az Atlasz-család³. Ez utóbbival szeretnék foglalkozni dolgozatomban, megvizsgálva, hogy mi az, amiben Csiky egyedien mutatja be ezt a társadalmi kategóriát.

 

Mindennapi társas életünk alapvető velejárója, hogy kisebb-nagyobb konfliktusokat kell megoldanunk nap, mint nap. Ezeknek egy részéről már tudomást sem veszünk (illetőleg akár nem is érezzük őket konfliktusnak), míg mások egészen megbéníthatják kommunikációnkat a világgal. A legtöbb gondot okozó konfliktusok azok, amelyek nem személyes kapcsolatainkból fakadnak, hanem interkulturálisak, a különböző kultúrák közötti eltérésekből adódnak, mivel ezeket általában nehezebben tudjuk kezelni társadalmi életünk bármely szintjén, személyes kapcsolatainkban éppen úgy, mint mikor csoportként veszünk rész különféle eseményeken.

 

 

Amióta az ember öntudatára ébredt és meghatározta saját identitását, létezik a másság fogalma. Alapvetően, az „én” meghatározásakor leginkább olyasmiket mondunk, amik a töb­biektől elválasztanak, megkülönböztetnek, mindig valaminek, valakinek a viszonylatában va­gyunk valamilyenek. Ez éppúgy vagy még fokozottabban vonatkozik a „mi”-tudatra: mi ilye­nek vagyunk, ti olyanok vagytok; ti nem vagyok olyanok, mint mi. A másság tehát egyidős az emberrel, s hol csupán természetes különbségek megnevezése, hol konfliktusok szülője, vagy leginkább mindkettő.

Annyit tudtam a filmről, hogy a második világháborúban játszódik, Brad Pitt az egyik főszereplő és láttam pár plakátot. Egyik sem volt túl meggyőző.

„Egyszer volt, hol nem volt... egy nácilepte Franciaországban”, volt egyszer egy zsidóüldözés. Voltak SS- meg Gestapo-tisztek, akik úriember módjára gyilkoltak, voltak szegény, megfélemlített franciák, akik zsidókat bujtattak majd adtak fel, és voltak mindenre elszánt, bosszúéhes zsidók. És, amint egy tündérmeséhez illik: happy end.

 

Él az emberekben egy olyan elképzelés József Attiláról, hogy búskomor volt, sosem nevetett és csak a halálra tudott gondolni – s bizonygatják ezt végül tragikus halálával. Ezzel szemben a legújabb és legteljesebb József Attila Összesről¹ egy napfényben hunyorgó, kaján-elmélázó mosolyú arc néz ránk. Hajlok afelé, hogy a búskomorság is csak a kultusz része. Furcsa, kivételes zseni volt (le merem ezt írni!), de tudott vidám, sőt, ironikus és groteszk is lenni, ha kell, márpedig kellett. Akkor írnám alá, hogy az élet helyett inkább a halál érdekelte, ha azokat az élethelyzeteket, amikben nevelkedett, élt, nem humorral fogadja – bár azt hiszem, akkor nem is lett volna ekkora költő belőle.