A Szilágyság Kós Károly felosztása szerint¹ a Királyhágón túli (alföldi) terület csoportjába tartozik a romániai magyar néprajzi csoportok közül, a Réz-, a Meszes-hegység és a Szamos valamint az Érmellék által közrezárt dombság². Három jelentős kistája van: a Berettyómente, a Tövishát és a Krasznamente, mely utóbbinak része Varsolc is. Varsolc a Zilahot Szilágysomlyóval összekötő út mentén terül el, így tehát viszonylag hamar és gyorsan, a ’70-es években kivetkőzött, bár akik a faluban maradtak, még a ’80-as évek végén is viseletben jártak. Legnagyobb részben református falu, a környéken hagyományőrzéséről híres. Ám ez a »hagyományőrzés« nem olyan jellegű, mint például a kalotaszegi. Az idősebbek közül ugyan még járnak néhányan viseletben, de a középkorú korosztály már nem; a hagyományőrzés abban nyilvánul meg, hogy a fiatalok egy-egy ünnepélyre felveszik az újonnan csináltatott, és sok esetben hiányos viseletet (templomba, konfirmációra stb. már régen nem).

 

A szovjet típusú államban a tervező monopóliuma dönti el, hogy a gazdasági rendszerben mi történjen – mondja Oláh Sándor Csendes csatatér c. művében. A nagybirtokok jelentős részének államosítása után a megmaradt földek tulajdonosait különböző módokon arra kényszerítették, hogy – „önként” – lépjenek be a kollektív gazdaságokba. Ez ellen nem egy rejtett védekezési forma létezett, mellyel a károsultak igyekeztek megvédeni maradék javaikat.

 

 

A XX. századi alkotók nem elégedtek meg a hagyományos filmszerkesztési modellekkel, hanem új, minél kifejezőbb és minél figyelemfelkeltőbb technikákkal kívántak élni egy-egy film rendezésekor. A kollázs-montázs technikája már az irodalomból ismert, ugyanígy az intertextualitás, ám ez utóbbi itt már intermedialitássá válik, a montázs pedig sokkal többrétűbb, a képek egymásra vágása-dolgozása sokkal bonyolultabb, emiatt sokkal nagyobb figyelmet kíván meg a nézőtől, sokkal jobban leköti nem csak érzékszerveit, hanem intelligenciáját is.

„A montázs a film formanyelvének, egész belső struktúrájának középponti kérdése, akkor is, ha ez a fogalom a film fejlődése során lényeges pontokban módosult”¹ – írja Bíró Yvette könyvében, kiemelve, hogy ennek a technikának alkalmazása által válik a film egységes egésszé. A montázs nem más, mint az egyes képrészletek, plánok „összeszerelése”, meghatározott rendben történő el- és egymás után rendezése, mellyel az alkotó mondanivalóját, a cselekmény kibontását hivatott kifejezni, szolgálni². Tulajdonképpen a montázs a filmben megjelenő teremtő erő, majdhogynem azt mondhatnánk, hogy a film csupán az anyag, a montázs, mely lelket lehel belé azáltal, hogy megszabja a ritmust és gondolatokat ébreszt a nézőben. Ez talán a legfontosabb funkciója. Különböző képek sora, sorának egysége egy gondolatot fejt ki. Ennek az „egyszerű” egymásután-vágásnak a továbbvitt módja a képek olyan montázsa, mely által nem elég egy bizonyos epizódot, részletet megtekintenünk ahhoz, hogy (stílusos szóhasználattal) képet kapjunk a mondanivalóról, hanem a film egésze, egyes képek előre- vagy visszautalásának megnézése és megértése vezet el a végső, tulajdonképpeni mondanivalóhoz.

A különböző technikai lehetőségek vezettek el oda, hogy a képeket ne csupán egymás után, de egymásra is lehessen vágni. Ennek a módszernek még erősebb hatása van, kifejezőbb, ugyanakkor nagyobb odafigyelést is igényel. Ám fontos pozitívuma, hogy a film egészét tekintve érthetőbbé teszi a kifejezni kívánt gondolatot – igaz, ehhez valóban arra van szükség, hogy végignézzük a filmet, különben az itt-ott megjelenő „idézetek”³ feloldatlanok maradnak, mi pedig úgy tekintünk az alkotásra, mint egy érthetetlen, semmitmondó műre.

Ezen utóbb említett technikát alkalmazza nagymértékben Peter Greenaway A párnakönyv című filmjében.

A Játék a kastélyban maga is játék, színház a színházban, sőt, ezen is csavar egyet a szerző, és a szereplő színházi emberek azt játsszák, hogy színházat játszanak, a valóság elfedése érdekében. A francia bohózatíróktól átvett (és továbbfejlesztett) piéce bien faite-ek stílusában írt darabok közül ez, a művészdámák csoportjába tartozó az egyik legsikerültebb Molnár művei közül, ahol a jól megcsinált darabok szinte minden alkotóeleme és jellemzője bravúros pontossággal szolgálja a jelenetekben sorozatosan feltűnő kisebb, és a nagyjelenet és utolsó felvonás csattanóit.

 

„SZÓKRATÉSZ: Említésre méltó feladattal aligha foglalkozhatna valaki, s ugyanakkor sokfélét tudna utánozni sikeresen, amikor még az egymáshoz közelinek tetsző kétféle utánoznivalót sem tudják ugyanazok jól visszaadni, mint például akik egyben komédiát is, tragédiát is játszanak. Vagy az előbb nem ezeket nevezted utánzóknak?

ADEIMANTOSZ: De igen. És igazad van, hogy nem tudják mindkettőt ugyanazok jól csinálni.

SZÓKRATÉSZ: A rapszódoszok sem lehetnek egyben színészek.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem.

SZÓKRATÉSZ: De még a tragédia és a komédia színészei sem ugyanazok, pedig mindkettő utánzás.

ADEIMANTOSZ: Utánzás.

SZÓKRATÉSZ: Adeimantoszom! Azt hiszem, még ennél is kisebb részekre hasadozott az emberi természet, úgyhogy képtelen sokfélét szépen utánozni, vagy olyasmiket kifejezni, melyek mint utánzatok csak megközelítőleg hasonlók.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.” (Harmadik könyv, VII.)