XXI. századi önmagunk hajlamos azt gondolni, hogy csak a modern kor képes több síkot, több dimenziót egymásra és egymásba vetíteni, hogy a többszólamúság, a »multitextualitás«, »multimedialitás« csupán pár évtizedes vívmánya a kulturálisan fejlett emberiségnek. Holott valójában már a barokk korban is keletkeztek olyan művek (gondolok itt főleg a vizuálisan befogadhatóakra), melyek, ha nem is teljes pontosságában, de bizonyos szinten lefedik az előbb említett fogalmakat. A valós szituációkra, helyzetekre rájátszó, azokat másként, más szemszögből, mást kiemelve, másra rámutató alkotások nem néhány tíz, de néhány száz éve gyönyörködtetik a nézőt és késztetik el- és tovább- és újragondolásra az elemző tekintetet. Hiszen oly sokrétűek, sokrétegűek, hogy első pillanatra tán észre sem vesszük a festék és vászon dologi mivolta mögötti üzenetet.

Velazquez korának nagy felfedezése volt a képet a képbe rejtő technika, mely kevesebbet ám ugyanakkor többet is engedett láttatni a világból. Ezen felül Velazqueznek volt egy sajátos technikája, mellyel még egyszer rájátszott a többsíkúságra, és melyet a gondos elemzők csak viszonylag későn fedeztek fel (és talán ma sem egészen értettek és fejtettek meg), tudniillik a tükör szerepeltetésére festményeiben. Aki csak kevéssé jártas is a művészettörténetben, hamar fel fogja tudni ismerni e festő műveit, hisz a tükör valósággal motívumává vált művészetének. Ez a tárgy teszi lehetővé, hogy a festő láttassa a „láthatatlant” is, azt is, ami kívül esik a festmény keretein. Ily módon mintegy „pótolja” a fényképezőgép sorozatkép készítési lehetőségét vagy a videókamera panoráma-technikáját, hisz egyszerre láttat elő- és háttérben levőt, azt, ami előtte és azt is, ami a háta mögött van. A tükör megjeleníti a tér azon részeit is, melyekben „mi” vagyunk, melyek a festő mögött lehettek, amikor művét megalkotta.

 

Ezt a dolgozatot negyedéven írtam, 2008-ban, komparatisztikából.

 

 

Hercule Poirot a krimi koronázatlan királynőjének tartott írónő, Agatha Christie egyik leghíresebb szereplője. Agatha egy háromgyermekes angliai család legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1890-ben; gyermekkorában operaénekesnő szeretett volna lenni, ám erről le kellett mondania. Az első világháború ideje alatt (miután 1912-ben feleségül ment Archibald Christie-hez) szülővárosa kórházában ápolónőként, majd levizsgázott, és egy gyógyszer-laboratóriumban dolgozott. Ekkor (1916.) kezdett el első könyve tervén gondolkodni, mely 1920-ben jelent meg A titokzatos stylesi eset cím alatt főszerepben a háború viszontagságai miatt Angliába menekült nyugalmazott belga nyomozóval, Hercule Poirot-val. Első hőse azután végigkíséri életén több regényének és novellájának is főszereplőjeként (bár 1930-ban már nagyon kiállhatatlannak érezte, az olvasók viszont rajongtak érte). Agatha Christie 1976-ban halt meg.

 

Kicsit szorongva ültem le a stúdióterem lépcsőjére az Árva élet többedik előadásán – bár maga az a tény, hogy nem jutott ülőhely, megnyugtathatott volna. Igaz, hogy a stúdió körülbelül csak száz férőhelyes, mégis teltházzal megy az előadás már február óta, amin, szkeptikusként, meglehetősen csodálkoztam – amellett természetesen, hogy rendkívül örültem neki. A szorongásom talán leginkább magából a szkepticizmusból fakadt: milyen lehet az az előadás, ami egy csángó asszony életéről szól, mégis olyan sok embert vonz – tette fel bennem a kérdést az előítéletes néprajzos. Hál’ Istennek, az előítéletek ismét alaptalannak bizonyultak.

Az előadás egy tizenhat gyermekes csángó asszony, Anna néni, nehéz, árva életébe enged bepillantást. Kakuts Ágnes nem alkalmaz hatásvadász fogásokat. Első félelmem akkor oszlott el, amikor láttam, hogy nem parádézik a csángó viseletben. Bármennyire szép és akár indokolt lenne, rajta az mégiscsak jelmez volna. Kíváncsi voltam arra is, hogy mit kezd a csángó tájszólással. Hiszen bármelyik tájszólást nehéz megtanulni, még csak úgy tessék-lássék is, nemhogy hitelesen, hát még a XVII. századi elemeket őrző csángót! Ebben is kellemesen csalódtam: érzékelteti a nyelvjárást, a sajátosságokat, de érthető és élvezhető az egyszerű ember és a szakmabeli számára is. Ahogy az előadás elkezdődött (a színésznő bevezetője után) egyre kevésbé mocorgott bennem a kötekedő fél-szakember, egyre inkább magával ragadott az előadásmód, és egyszer csak arra figyeltem fel, hogy már régen nem kívülről, mintegy távolságtartóan nézem az előadást, hanem tátott szájjal hallgatom a tizenhat gyermekes csángó asszony vallomásait. Kakuts Ágnes elbűvölt, a szó legszorosabb értelmében. És így volt ezzel a többi néző is: a teremben olyan csönd volt, amilyet csak ritkán tapasztalni. Régi közhely, hogy a kevesebb: több – ahogy visszagondolok az előadásra, itt pontosan ez a szabály érvényesült. Kevés díszlet (egy asztal és egy szék, de az is inkább használati tárgyként volt a színpadon), kevés jelmez (Kakuts Ágnesen egyszerű fekete ruha, piros kabát, néhány viseletdarab, amit egy rövidke szünetben mutatott be), kevés nyelvi megformáltság – mégis, mikor belelendült a mesélésbe, már nem a kolozsvári társulat egy tagját, hanem Anna nénit láttam magam előtt. A kulcsszó itt a mesélés. Nem játszott, nem eljátszotta Anna néni szerepét, hanem elmesélte az ő történeteit, közben pedig átalakult, eggyé vált vele, mint ahogyan a gyermek eggyé válik a mesehősökkel. Ettől annyira szuggesztív, ettől annyira megragadó, és talán ettől annyira autentikus is, hiszen belülről az.

 

– féléves irodalomtörténet dolgozat, 2007 –

 

Magyarországon rendszeres színházi élet csak a reformkorban, az állandó színházak megteremtése után indulhatott meg. A színműírásban az úttörő Kisfaludy Károly volt, nyomán több magyar író, költő érezte hazafias feladatnak drámát írni. Majd később, Czakó Zsigmond, Obernyik Károly és társaik megteremtik a társadalmi drámát. Szigligeti Ede (1814-1878) Kisfaludy kezdeményeinek folytatója, s miután évtizedekkel túlélte kortársait, a forradalom utáni magyar drámairodalom és színházi élet legkiemelkedőbb alakja lett. Színházban is, drámában is előkészíti azt a század végi fellendülést, amelyet a színházi kultúrában Paulay Ede, drámaírásban Csiky Gergely képvisel.[1]