Kicsit szorongva ültem le a stúdióterem lépcsőjére az Árva élet többedik előadásán – bár maga az a tény, hogy nem jutott ülőhely, megnyugtathatott volna. Igaz, hogy a stúdió körülbelül csak száz férőhelyes, mégis teltházzal megy az előadás már február óta, amin, szkeptikusként, meglehetősen csodálkoztam – amellett természetesen, hogy rendkívül örültem neki. A szorongásom talán leginkább magából a szkepticizmusból fakadt: milyen lehet az az előadás, ami egy csángó asszony életéről szól, mégis olyan sok embert vonz – tette fel bennem a kérdést az előítéletes néprajzos. Hál’ Istennek, az előítéletek ismét alaptalannak bizonyultak.

Az előadás egy tizenhat gyermekes csángó asszony, Anna néni, nehéz, árva életébe enged bepillantást. Kakuts Ágnes nem alkalmaz hatásvadász fogásokat. Első félelmem akkor oszlott el, amikor láttam, hogy nem parádézik a csángó viseletben. Bármennyire szép és akár indokolt lenne, rajta az mégiscsak jelmez volna. Kíváncsi voltam arra is, hogy mit kezd a csángó tájszólással. Hiszen bármelyik tájszólást nehéz megtanulni, még csak úgy tessék-lássék is, nemhogy hitelesen, hát még a XVII. századi elemeket őrző csángót! Ebben is kellemesen csalódtam: érzékelteti a nyelvjárást, a sajátosságokat, de érthető és élvezhető az egyszerű ember és a szakmabeli számára is. Ahogy az előadás elkezdődött (a színésznő bevezetője után) egyre kevésbé mocorgott bennem a kötekedő fél-szakember, egyre inkább magával ragadott az előadásmód, és egyszer csak arra figyeltem fel, hogy már régen nem kívülről, mintegy távolságtartóan nézem az előadást, hanem tátott szájjal hallgatom a tizenhat gyermekes csángó asszony vallomásait. Kakuts Ágnes elbűvölt, a szó legszorosabb értelmében. És így volt ezzel a többi néző is: a teremben olyan csönd volt, amilyet csak ritkán tapasztalni. Régi közhely, hogy a kevesebb: több – ahogy visszagondolok az előadásra, itt pontosan ez a szabály érvényesült. Kevés díszlet (egy asztal és egy szék, de az is inkább használati tárgyként volt a színpadon), kevés jelmez (Kakuts Ágnesen egyszerű fekete ruha, piros kabát, néhány viseletdarab, amit egy rövidke szünetben mutatott be), kevés nyelvi megformáltság – mégis, mikor belelendült a mesélésbe, már nem a kolozsvári társulat egy tagját, hanem Anna nénit láttam magam előtt. A kulcsszó itt a mesélés. Nem játszott, nem eljátszotta Anna néni szerepét, hanem elmesélte az ő történeteit, közben pedig átalakult, eggyé vált vele, mint ahogyan a gyermek eggyé válik a mesehősökkel. Ettől annyira szuggesztív, ettől annyira megragadó, és talán ettől annyira autentikus is, hiszen belülről az.