Krisztus előtt 65-ben született és Krisztus után 8-ban halt meg, de viszonylag rövid élete alatt is olyan jelentőset alkotott, hogy kétezer év távlatából is élőként emlékezünk rá. Apja felszabadított rabszolga, aki leleményes pénzember, pénzváltó volt. Így a költő jómódú fiúként nevelkedett, bizonnyal lelkesedett a nagy hagyományú köztársaságért. Huszonegy éves volt, amikor Brutus és társai a köztársaság védelmében megölték az egyeduralomra törő Julius Caesart. Önkéntesként beállt a köztársaságot védő Brutus és Cassius seregébe, Octavianus és Antonius ellen harcolva, de később már nem látta a testvérháború értelmét, és az is kiderült, hogy nem alkalmas katonának. Egyik öngúnyoló versében bevallotta, hogy úgy félt az öldökléstől, hogy az összeütközés kezdetekor pajzsát, fegyvereit eldobva menekült, vagyis katonaszökevény lett, és meg sem állt Athénig. Apja pénzt küldözgetet neki titokban, hogy tanulhasson kedvére, de óvta fiát a hazatéréstől, amíg hivatalos amnesztiát nem kap. Horatius ez alatt az idő alatt lelkesen tanulta a sokféle tudnivalót, amit a híres athéni iskolák ígértek. Nem csak a görög nyelvet, de a görög irodalmat és a görög tudományokat, köztük az egymással is vitázó görög filozófiai tanításokat is könnyen, szórakozva tanulta. Mértékletesen, de okosan kihasználva a napokat, fejlődött magas művészetté költői képessége. Már athéni évei alatt életét mindhalálig elkísérő elvei szerint élt, melyek ma már mint szállóigék, esetleg mint elcsépelt közhelyek élnek tudatunkban (nem egyről azt is gondolhatjuk, hogy magyar közmondás, olyannyira beépült mindennapjainkba). Az „Aurea mediocritas” (arany középszer – szélsőségektől mentes élet), a „Carpe diem!” (használd ki a napot) vagy a „Memento mori!” (megemlékezzél a halálról) már általános iskolás korunk óta kísér (vagy éppen kísért) bennünket.

Még Athénban barátságot kötött korának másik nagy költőóriásával, Vergiliusszal, aki, hazatérte után beajánlotta költőtársát Maecenasnak, így segítve biztonságos hazatérését Rómába.

Az utókor Pisókhoz írt episztoláját tartja költészetét összefoglaló ars poeticájának, melynek kulcsmondata a „Nonum prematur in annum” („Kilenc évig ülj rajta”), tehát ne adj ki kezedből semmit elhamarkodottan, hagyd a művet érlelődni, dolgozni magadban, miután megírtad is.

 

 

1883 és 1941 között élt, a Nyugat első nemzedékéhez tartozott. Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz. Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal. Pályája során hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is, művészileg is helytelen voltára. Formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Míg nagy költőtársa, Ady az életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre. Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak, érdeklődve fordult a népi költők felé. József Attiláról kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén, amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy az utánuk következőknek ő a főalakja.

Szinte már tüntetőnek nevezhető politikátlansága miatt a Nyugatot kezdték egyre rosszabb szemmel nézni mind a bal, mind a jobb oldalon. Babits viszont töretlenül próbálta a lapot „középen” tartani, ami ahhoz vezetett, hogy nem egy költőtársa elhagyta. Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.

Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.

 

 

Horatius egyik sokat emlegetett, szinte közhellyé vált gondolata az aurea mediocritas, vagyis az arany középszer, arany középút. A mértékletesség dicséretében is ennek zeng éneket, hiszen aki mértékletes, feltétlenül óvakodik a szélsőséges élettől, ám ez a vers nem csupán ezen életelv hordozója. Már kezdő sorában felfedezhetjük azt a költői magatartást, ami a jeles művésznek éppoly sajátja volt, mint a mértékletesség: tudniillik önmagát az „alacsony tömeg”³ fölé helyezte, s bár mindenben mértékletességre intett, önmaga költői arisztokratizmusából nem engedett. Az eredeti latin címben álló, be nem avatottat jelentő profanum szó is erre utal. S tovább is ezt a gondolatot fűzi, mikor olyan dalt ígér, melyet még soha senki nem dalolt. Egy szakasznyi dicséretet mond Jupiternek, melyből kissé szatirikusan hangzik ki a vád: hiába kérkednek a királyok hatalmukkal, csak egy ura van valahány királynak.

A következő négy szakaszon keresztül az elégedetlenek, betelhetetlenek örök, ki nem elégíthető vágyairól ír, a vágyat magát ítélve el, nem azt, amire irányul. Pozitív értékként tünteti fel a csendes szerénységet, mely nagyobb boldogságot s főként nyugalmat hoz. Vörösmartyt idézik bennem a következő szakasz kezdő szavai: „Ne vonzzon annál több, ami kell” – mondja Horatius, melyre rácsendül fülemben A merengőhöz egy-két sora: „Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: /
Egész világ nem a mi birtokunk;”. Talán nem ugyanazt talán nem ugyanúgy, de talán mégis valami hasonlót gondolhatott kétezer éve Horatius s több, mint másfél százada Vörösmarty – ne hajszolj elérhetetlen álmokat, hanem maradj a mértékletesség útján kiegyensúlyozott és megelégedett.⁴ Ne vágyjál olyasmire, mely természetellenes („s véle az úr, akinek nem is jó / immár a szárazföld”), ne áhítozz elérhetetlen gazdagság után, mert „a bú s a félsz” utánad megy, a gondoktól a vagyon meg nem szabadít. A költőségében magát oly nagyra tartó Horatius az élet mindennapjaiban a szerény, nem hivalkodó életet tartja járható, járandó útnak, hisz „S mért váltsam kis szabíni völgye / valami nagy, csupa gond vagyonra?”

A vers alkaioszi strófákban íródott, mely híven tükrözi hangulatát. Az első három emelkedő sor indulatot, felszólítást, felsorolást tartalmaz, gyorsabb pergésű, míg a negyedik, az ún. kis alkaioszi sor ereszkedő hangneme bizonyos fajta megnyugvást, összegzést ad. (Természetesen, ez nem törvényszerű minden szakaszban.) Ez a strófa-fajta Horatius ódáinak kedvelt formája volt, legtöbbet ilyen formában írta.

 

Babits Mihály In Horatium című versét a nagy előd szellemében és ellenében is írta, egyaránt, erről árulkodik a cím. A tartalom, a mondanivaló teljes egészében Horatius elvei ellen szól, de a forma megőrzi a latin költő hagyományait.

A vers első szakasza a fentebb elemzett Horatius-mű első szakaszának fordítása, mely felütés kapcsolja a verset az Odi profanum… kezdetűhöz, ugyanakkor kifejezve ezzel a babitsi érzésvilágot, mely szintén felsőbbrendűnek tartotta művészi énjét költői arisztokratizmusában. Bár a vers egy tömbben íródott, jól elkülöníthetőek a szakaszok a strófaszerkezet miatt. Így a következő szakaszok (a negyedikig nagyjából) azt a folyton-folyvást újratermelődő, újratermő világot mutatják be, melyben „Szüntelenül lobog / főnix-világunk”, s mely gondolat annyira sajátja Babits költészetének – gondoljunk csak az Esti kérdésre („miért nő a fü, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”). De ez a szüntelen újraéledés, a görög természetfilozófiának „nem lépsz be kétszer egy patakba”-elve számára azt (is) jelenti, hogy imígyen a költői műalkotásnak is mindig újabbnak s újabbnak kell lennie, hogy aki valóban alkotni akar, nem ragadhat le egy formánál, egy eszménél, legalább valamelyiknek változnia kell.

„Ekként a dal is légyen örökkön új,

Ezen eszmét ő maga is hűen követi: versét a Horatius által kedvelt alkaioszi strófákban írta, de a „régi forma” új eszméknek köntöse. A megelégedett középszerűség mértékén⁵ Babits „a soha-meg-nem-elégedésnek” himnuszát zengi.⁶ Számára csak az érték, amit a folytonos elégedetlenség szül, hogy mindig újabbat, jobbat vágyjon teremni. Az első strófa költői arisztokratizmusát látom itt visszaköszönni, sokkal inkább, mint Horatius versében: „görnyedt szerénység”-ről, „kishitü pórerény”-ről beszél, melynek jármát le kell vetni, hisz „törékeny bár, tengerre termett” a lélek, mely alkotni, teremteni akar. Iris koszorúja⁷ „a változás / százszínü, soha el nem kapcsolt / kúsza kerek” koszorúja, melyet csak azon „rejtett erők” fonhatnak, mik az arany középszert elhagyták.

 

A mű „nem egyedi élményt fejez ki, hanem erkölcsi világképet”⁸. A soha meg nem elégedés etikája kerül itt szembe a horatiusi aurea mediocritas elvével, mely ellentét annál szembeötlőbb, hogy tudjuk, látjuk, a vers formája, első szakasza magát a meg nem értett, el nem fogadott költőt evokálja. Babits merészen száll szembe az óvatosságot, csendes meghúzódást kívánó eszmével, miközben életével (ebben az időszakban is még) éppen azt bizonyítja, hogy a középút a követendő és járható út.

 

 

Babits Mihály (forrás: www.mek.iif.hu)

Babits Mihály összegyűjtött versei. 1997/12/03 (MEK elektronikus kiadás)

Horatius (forrás: www.mek.iif.hu)

Karádi Zsolt: Nagyjaink. Babits Mihály. Debrecen, Tóth Könyvkereskedés Kft., 1997.

Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Budapest, 1984.

Odüsszeusztól Ulyssesig I. (sorozatszerk. András János) Bukarest, Kriterion Kincses Könyvtár, 2002.

Rába György: Babits Mihály. Budapest, 1983.

Babits Mihály költészete 1903–1920. Budapest, 1981.

1 Illyés Gyula fordításában. In: Odüsszeusztól Ulyssesig I.

2 Babits Mihály összegyűjtött versei (MEK elektronikus kiadás)

3 Babits fordításában

4 Úgy érzem, hozzá kell tennem, hogy mikor azt írtam, hogy „gondolhatta”, nem értettem azt ez alatt, hogy gondolta is, hiszen ismerem Arany János híres mondását – „Gondolta a fene!”

5 Értsd alatta a versmértéket; szabad idézet Babitstól.

6 Nem tudom megállni, hogy ismét ne utaljak egy intertextuális kapcsolatra. Ennek „a soha-meg-nem-elégedésnek” gondolatát folytatja fél évszázad múlva Szilágyi Domokos, aki még „seprűszakállú bölcs”-ként érezve magát sem elégedett soha (Számvetés).

7 A vers a Levelek Iris koszorújából c. kötet nyitódarabja.

8 Rába György