A fentebb közölt Csak egy szög dolgozat irodalomjegyzéke és függeléke (melyre a dolgozatban magában is van utalás, de nem akarta egy posztba betenni).
Emotikon
Hangulatok, jelek
– kritika féléves dolgozatként, 2010. –
Jancsó Noémi elsőkötetes, de nem ismeretlen szerző. Folyóiratokban, irodalmi lapokban már több írása megjelent, míg 2008-ban napvilágot látott az ezeket és újabb írásokat is tartalmazó Emotikon. A kötet műfajilag is vegyes, verstől novellán át a kisregényig minden műfaj megjelenik benne.
Szerkezetileg az Emotikon négy részre tagolódik, melyek külön-külön egységet alkotnak, szorosabban vagy lazábban. Az első, a kötet címéül is választott Emotikon kisregény, hét kis fejezetből áll, ezeket követi két vers, melyek azonban, bár látszólag különállóak, szorosan kapcsolódnak a regény témájához. A második rész címe Három képkeret szépia szerelmekhez, ám az első és második „keret” közé beékelődik még egy történet, zárójeles címmel. Ezeket a kis novellákat (valamilyen formában) a szerelem köti össze, a plátói, a megcsalt, a lehetetlen és a titkolt szerelem. A Nádboltív címet viselő egység kilenc verset foglal magába, látszólag szabadon futó, mégis precízen megszerkesztett verseket. Az utolsó rész, a Tükörtojás, alkonyatból a legvegyesebb. Mottónak is tekinthető verssel nyit, melyet egy novellafüzér követ, majd versek, novellák váltakozva, de mindegyikükben van valami közös: az elértéktelenedés, a küzdelem hiábavalósága, ennek tudatosítása és a „mégis-küzdés” örök újrakezdése.
Manipuláció mesterfokon
A hullám
– kritika féléves dolgozatként, 2010. –
A mai tizenéves, sőt, szép lassan a huszonéves nemzedéknek is az autokrácia, diktatúra fogalma valamilyen távoli ködbe vész, körvonalak és biztos támpontok nélküli valami, amiről csak tudásunk van (ha van), tapasztaltunk nincs. Az ilyen vagy olyan formában, hosszabb-rövidebb ideig Európa szinte minden országát uraló kormányzati forma (formák), a hatalmuk megszerzésére és megtartására használt eszközök nem csak ismeretlenek, de felfoghatatlanok azok számára, akik nem éltek benne, hiszen azok számára is azok sok esetben, akik megélték. Ennek veszélyét pedig csak azok láthatják át és érthetik meg, akik szintén részesei voltak ezeknek a rendszereknek, mert ők tudják, hogy azokat, akik nem ismerik fel a jeleket, könnyű „behálózni”. Ezek a rendszerek pedig veszedelmesek és félelmetesek, mert alattomosan terjednek és olyan erővel, mint a megáradt víz.
Ebédel a hivatal
Ebédel a hivatal
– forgatókönyv-terv, 2010. –
Nagyváros hajnali-reggeli-délelőtti képe, gyorsított felvételek, forgalmas utcák, rohanó autók és emberek. Fokozatos lassulás, mígnem a kamera megáll egy harminc év körüli férfin.
Egy ünnep margójára
A forradalom „mythologia”-ja
„Ne ijedjetek meg e szótól: forradalom”
(Jókai Mór)
I. Bevezető
Ha egy költő tehetséges művész, bármilyen korszakban jeleset tud alkotni. De ha emellett életében olyan események részese, mely által maga termeti a történelmet, bizonyára ez nagy hatással lesz alkotói munkásságára is. Jókai Mór életében és művében egyaránt ilyen nagy vízválasztó 1848, „fordulat, amely kiszabadítja tehetségét az utánérzések nyűgjeiből, amely az élet teljességének élményével telíti benyomásokra oly fogékony, puha lelkét, s amely új irányt szab magánéletének is”1. A ’48–49-es forradalom eszméi természetesen már jóval korábban gyökeret vertek lelkében és elméjében, így magától értetődő volt, hogy ama március 15-én Petőfivel és a márciusi ifjakkal együtt járta a várost és hirdette ezen eszméket. Mindezek után meg kellett érnie a szabadságharc bukását, hírt kellett szereznie társai halálától és bujdosnia kellett a hatalom elől hosszú hónapokon át. A bujdosás napjai elegendő élményt, majd az ezt követő titkos pesti tartózkodás elegendő időt adtak neki arra, hogy megálmodott illúzióit és megélt rémképeit a magyar forradalom- és szabadságharcnak papírra vesse, és, egyelőre Sajó álnév alatt Szilágyi Sándor Magyar Emléklapokjában megjelentesse. Az elbeszélések nagy port kavartak fel, voltak, akik nem értették, mért kell egy megbukott forradalomról beszélni. Főként úgy, ma már látjuk, hogy nem (csak) azt írta le és nem úgy, ami és ahogy megtörtént, hanem ahogy történhetett volna. De hát ne feledjük, Jókai, bármennyire is szerette magát történetírónak nevezni, mégiscsak költő volt, akinek a képzelete játszott a történelmi eseményekkel, s nem a történelmi tények irányították elsődlegesen képzeletét. Mikor tehát kezünkbe vesszük a Forradalmi és csataképeket, ne azzal az elvárással tegyük ezt, hogy a magyar forradalom hiteles krónikáját fogjuk olvashatni. De vegyük kezünkbe azzal a tudattal, hogy megtudhatunk egy-egy kis részletet a szabadságharcról, néhol utópisztikus, néhol disztopikus keretbe ágyazva. Vagy ahogy Sőtér István mondaná: ’49. után Jókainál „addigi spekulatív, erősen képzeleti romantikájának helyébe most a valóság romantizálása lép”2.