A betlehemezés többszereplős népi dramatikus játék. Eredetileg az egyházi elitkultúrához tartozott, majd, periferizálódása során került át a paraszti, populáris kultúrába, ahol napjainkig is él. Az első magyar betlehemes-szövegek a XVII. sz.-ból valók, iskolai előadás céljára készültek. Az utóbbi két évszázadban a magyar betlehemes játékokban a hangsúly a betlehemi eseményekről áttevődött a bundába, subába öltözött betlehemi pásztorok párbeszédes, énekes-táncos, vidám játékéra. A szokás előadói házilag készített betlehemet hordoznak magukkal. Mint a dramatikus játékok általában, a betlehemes játék is három részre bontható szerkezetileg: bekérezkedés (specializált szereplő által előadott), központi jelenet, befejező epizód (általában adománykérés is társul hozzá). Mindezen jellemzők megtalálhatók a somlyóújlaki betlehemes játékban is.

 

Somlyóújlak, a vidék egyik legősibb falva kis lélekszámú település, mely közvetlenül a Kraszna somlyócsehi áttörése után következő völgytágulatban, a Kraszna bal partján terül el, Szilágysomlyótól kb. 13 km-re, a Nagykároly illetve Szatmárnémeti felé vezető út mentén (1. illetve 2. sz melléklet). A falu neve – Újlak – az új melléknév és az udvarház, lakóhely, otthon jelentésű főnév összetétele, mely arra utal, hogy a XI-XII. sz.-ban már főnemesi udvarház állhatott itt, tehát a falu minden bizonnyal a honfoglalás óta lakott terület².

Újlak még ma is többségében magyar ajkú település, a legutóbbi népszámlálás szerint 488 lakosa van, melynek körülbelül 85%-a magyar. Felekezetileg majdhogynem teljes egészében református településnek mondható. Turisztikai látványosság a romanika és koragótika korában épült református templom és a református temető (3. sz. melléklet, 1. kép), melynek különlegességei a faragott gombfák (3. sz. melléklet, 2. kép).

A Szilágysági magyarok tanulmánykötetben úgy jelenik meg Somlyóújlak, mint nyitott, hagyományait nem őrző kisközség. A helybeliek egy része azonban másként gondolkodik. Szerintük Újlak őrzi hagyományait, a régieket pedig, amennyire csak erejükből telik, valósághűen frissítik fel. Újra elkezdetek szőni és varrottasokat készíteni az újlaki asszonyok, felelevenítve a régi hagyományt, mely nem csupán esztétikai hanem képzőművészeti értékeket is hordoz.

Néhány hagyomány csupán a politikai viszonyok (betiltás) miatt szünetelt. Ilyen a betlehemezés is, melyet a fiatalok évről-évre átadnak egymásnak.

 

A szokásesemény leírásában, az interjúk mellett segítségemre volt egy 2003-ban készített videó-felvétel, melyen nyomon követhettem az esemény lezajlását. (A felvételt mellékelem.)

Az újlaki fiatalok, pontosabban legények Karácsony éjszakáján indulnak el a betlehemmel, de, ahogy egyik szereplőtől hallottam, néha másnap is folytatják a betlehemezést. A két-négy héten át gyakorolt szerepjátékkal és a felújított, megszépített betlehemmel az „utolsó” háztól indulnak (ez, több, mint valószínű a falu alsó része), és végigjárják az egész falut, vagyis minden házhoz betérnek, ahol a kapukat nyitva hagyják. Hisz a kapuk nyitva hagyása és a kutyák megkötése a jel: várunk benneteket, jöhettek.

A falun énekelve vonulnak végig, énekelnek az udvaron is, amíg bebocsátásra várakoznak. Legelőször a bekéreztető megy be, aki rendszerint a csapat vezetője is (ez azonban nem törvényszerű), majd, a gazdák szíves válaszára, behívja a többieket is. Előbb csak a betlehemet viszik be éneklés mellett az angyalok, majd Heródes király (az előbbi bekéreztető) hívására bejön a betyár. Ez utóbbi hosszú monológot mond, mely funkcióját tekintve a játék végére illenék: adománykérő.

A következő jelenet a pásztorok, a tulajdonképpeni főszereplők párbeszéde, megszakítva néhány énekkel. A két pásztor, fiatal és öreg egymás után, külön-külön jönnek be, az utóbbi az előbbi hívására. Az öreg juhász elmond egy beköszöntőt, melyben, burkoltan jóltartást kér a játék fejében. Ezt egy ének követi. Itt kell megjegyeznem, hogy magához a karácsonyi ünnephez, eseményhez szinte kizárólag az énekek kapcsolódnak (szövegszinten). Továbbá folytatódik az előbbi jelenet, mely jellegzetes jelenete minden betlehemes játéknak: az öreg pásztor félreérti a fiatal szavait, melyekre humoros formában kérdez vissza. A párbeszéd végén elhangzik egy imádkozásra való felszólítás. Végül énekkel köszönnek el.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mióta él ez a szokás Somlyóújlakon, a XX. sz. elején egy Csák József nevű személy újította fel (vagy csupán lejegyezte a szöveget). Hogy meddig marad még fenn, természetesen még találgatni sem lehet, csak azért említem meg, mert a falubeliek véleménye is nagyon eltérő ilyen téren.

 

 

Somlyóújlakon is, mint általában a legtöbb helyen, ahol még él ez a szokás, a falu arra termett legényei rendezik meg és adják elő a betlehemes játékot minden Karácsonykor. Itt nincsen látványos legényavatás, hallgatólagosan elfogadott „szabály”, hogy minden olyan tizenéves fiú, aki már konfirmált de még nem nősült meg (vagy nem katonáskodott), a legények sorába számítódik (ez gyakorlatilag körülbelül a 14-15 és 21-22 év közötti korosztály, de a „nagyok” így is szégyellik), tehát lehetősége nyílik rá, hogy bekerüljön a betlehemezők csoportjába. Ehhez azonban bizonyos rátermettség is kell, hisz dadogós vagy hadaró legény nem játszhat.

Nem lehet véletlen, hogy éppen ez a korosztály vesz és vehet részt a betlehemes játék előadásában, hiszen az archaikus világszemléletű közösségekben csak a még házasság előtt állókat tartották alkalmasnak a földi és transzcendens világ közötti közvetítésre³.

A betlehemes csoport nyolc tagból áll, hisz a játék szövegében nyolc szereplő van. Ezt nem lehet csupán a szövegből kikövetkeztetni, ez hagyomány (a szövegben ugyanis nincs megszabva az angyalok száma, ám mindig négy angyal van, ellenben a bekéreztető és Heródes két szereplő, valamiért mégis egy személy játssza). Nincsen szabályszerűen meghatározott vezető, ám a szövegek betanulásakor, a próbák során szükségszerűen a legidősebb vezeti a csoportot, hisz ő tudja a szöveget, a ritmust, a hangsúlyt, a dallamot. (Legutóbbi alkalommal ugyan a csoport mindegyik tagja csupán másodjára szerepelt, de közöttük is akadt olyan, aki jobban tudta a többieknél.) A betlehemes játék bemutatásakor, vagyis a falu végigjárásakor, megint csak félig-meddig önkényesen a bekéreztető a vezető, hiszen ő közvetít a két szféra, a közönség és a játszók között (azért csak félig-meddig önkényes, mert végeredményben a tagok közösen egyeznek meg arról, hogy kinek mi lesz a szerepe).

Az aktív résztvevőkön kívül fontos szerep jut a nézőknek is, főleg az idősebbjének. A nézők közül tulajdonképpen bárki beleszólhat a játék menetébe, az öreg pásztor tudatosan lépi át a nézőtér és a színpad közötti (amúgy sem éles) határt, mikor a gyerekekre ijeszt vagy felborítja a macska tejjel teli tálját vagy az éjjeliedényt, közvetlen reflektálásra késztetve ezzel a közönséget. Az idősek szerepe azért nagyobb, mert ők, tudásuknál fogva (sokan maguk is járták a falut a betlehemmel legénykorukban), irányíthatják a játékot (beleszólhatnak, hogy nem jó a szöveg vagy a dramatikus megoldások).

Végül meg kell említenem a szokásban résztvevő szubjektumok egy kevéssé vizsgált csoportját is, a távol maradókat, jelen esetben pontosabban azokat, akik nem engedik be a betlehemes csoportot. Ennek okai többfélék lehetnek: a csoport későn érkezik az illető házhoz és a gazdák nem győzik várni; az egyén vagy család közösségtől való elszigetelődésének vágya stb. Érdekes volt számomra, amit egyik szereplő mondott, tudniillik, hogy az öregek azok, akik leginkább bezárják a kapuikat, mégpedig azért (felelte csodálkozásomra), mert már unják, hogy minden évben ugyanazt a szöveget kell újra meg újra meghallgatniuk.

 

A szokás tér- és időhasználatáról attól a pillanattól fogva beszélhetünk, amikor a legények el kezdik próbálni a betlehemest: általában Advent kezdetekor gyűlnek össze először, de ha mindannyian jól tudják a szöveget, lehet, hogy később; a próbák helyszíne vagy egy üres ház, vagy egyiküknek a lakóhelye, ahol van arra lehetőség, hogy elvonuljanak.

A szokásokat általánosan két nagy csoportra oszthatjuk, helyben maradó és helyváltoztató típusúakra. A betlehemes játék esetében azonban az elhatárolás nem lehet egészen egyértelmű. Maga a szokás előadása egy helyben történik (szemben, mondjuk a farsangi felvonulással), ám a csoport az egész falut végigjárja, tehát ez a szokás mintegy a két nagy csoport közötti határon helyezkedik el. Minden szokásnak van egy kiemelt centruma, ami azonban a betlehemesnél szintén folyamatosan változó, hisz mindig az adott családi ház a központ.

Idő szempontjából azt mondhatjuk, hogy a betlehemes játék szokása is fegyelembe veszi az éjszakának, mint mágikus-rituális szempontból kiemelt napszaknak a jelentőségét, hisz a betlehemezők Karácsony estéjén-éjszakáján köszöntik játékukkal a falubelieket.

 

Az újlaki betlehemes központi jelképe természetesen maga a betlehem, melyet a csoport tagjai készítenek el, egyik Karácsonytól a másikig annál a háznál őrzik, ahol utoljára voltak; így nem kell minden évben újra elkészíteniük, de javítgatnivaló mindig akad rajta. Azért tekintem jelképnek a betlehemet és nem eszköznek, mivel a profanizálódott szöveg mellett a szakralitás képviselője.

Szintén jelképként funkcionál a tárgyi kódnak egy másik rétege: az öltözék. Jelképek egyrészt a jelmezek, mivel a szerepeket (tiszt, juhász) határolják be és határozzák meg, ám ugyanakkor jelkép az angyalok által viselt népviselet is, hiszen ma már a faluban még az idősebbek sem nagyon öltik magukra, ünnepnapokon sem, s ily módon a hagyományokhoz való ragaszkodást, annak őrzését jelképezi.

 

Minden kötött időponthoz kapcsolódó szokás egyik alapvető funkciója az, hogy szervezi, tagolja az idő parttalan folyását⁴. A karácsonyt köszöntő dramatikus szokások így a betlehemezés központi célja Jézus születésének és az aköré szövődött legendáknak a bemutatása, ám sok helyen a betlehemes játékokban ez a funkció már teret vesztett.

A somlyóújlaki betlehemes játék legfőbb funkciója mára már a szórakozás és a szórakoztatás. A valamikor mély szakralitással bíró misztériumjátéknak csak a maradványai élnek, a szöveg profanizálódott, csupán az énekek őriznek valamit a szakralitásból.

A szokásnak továbbá identitás-megerősítő szerepe is van. Elsősorban csak a konfirmált fiúknak van lehetőségük arra, hogy részt vegyenek a betlehemezésben, ám közülük sem mindenki, tehát – másodsorban – rátermettségét is kell bizonyítania az illető legénynek. Vagyis aki bekerül ebbe a csoportba, az bizonyos szempontból „kiválasztott”.

Végül meg kell említenem a szokás egy rendkívül prózai, de nagyon jelentős funkcióját: pénzszerzés. Nem fűznék hozzá semmilyen kommentárt, mert úgy hiszem, nincs jogom értékelni vagy ítéletet mondani mások fölött. Annyi bizonyos, hogy ha más nem is, ez a funkció éltetni fogja még egy ideig a betlehemezés szokását Somlyóújlakon.

 

Összefoglalásként tehát elmondhatjuk, hogy Somlyóújlakon él a betlehemezés szokása, és a szokások minden fontosabb jellemzője megtalálható benne. Bár a falu egyik, köztiszteletnek és szeretetnek örvendő értelmiségi házaspárja jelentős mértékben szorgalmazta a régi hagyományok újjáélesztését vagy továbbfolytatását, megőrzését, maga a betlehemezés szokása az ő tevékenységüktől függetlenül is fennmaradt mindezidáig. Ma már ugyan nem járják be a fiatalok a környező falvakat is, mint régente, de a közösség összetartozását mégis bizonyítják azzal, hogy minden év Karácsonyán sorra veszik a település házait, és (azon kivételektől eltekintve, ahol a kapukat bezárják előttük) elszórakoztatják a falubelieket.

 

 

Magyar Néprajzi Lexikon – betlehemezés, betlehemes játék; dramatikus játék; népszokás; Szilágyság, Szilágy; szokás címszavai, I–V., Bp., 1977–1982

Major Miklós: Somlyóújlak. In: Szilágysági magyarok (tanulmánykötet), Buk., Kriterion, 1999.

Niedermüller Péter: A „vesszőzés” és az analóg népszokások szemiotikai elemzése. In: Demény István Pál – Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos: Magyar népi kultúra. Szöveggyűjtemény, Kolozsvár, Ábel Kiadó, 2001.

Pozsony Ferenc: A népszokások. In: Demény István Pál – Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos: Magyar népi kultúra. Tankönyv, Kolozsvár, Ábel Kiadó, 2000.

Tátrai Zsuzsanna: Jeles napok – ünnepi szokások. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VII. Bp., 1990.

Ujváry Zoltán: Dramatikus népszokások, népi színjátékok. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar Néprajz VII. Bp., 1990.

Verebélyi Kincső: Szokás. Időponthoz kötött ünnepek. In: Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór, Bp., Osiris Kiadó, 1998.