Amim van...

„Tedd, amit tudsz, azzal, amid van, ott, ahol vagy!” (Theodore Roosevelt)

Nőszerep az antik görögöknél

2009. október 18. 16:34 - *Rózsa*

Arisztophanész: Lysistrate

  – féléves dolgozat teatrológián, 2009 –

 

I. A szerzőről
 
Arisztophanész athéni görög költő, drámaíró, körülbelül Kr. e. 450–385 között élt. Bár az antik komédiaköltészet legnagyobb alakja, életéről mégis alig van biztos adatunk. Első, ránk töredékekben maradt komédiáját, Lakomázókat 23 éves korában mutatták be, a következő évben bemutatott Babilóniaiak pedig már első díjat nyert a drámaversenyen. A darabbal magára vonta az athéni vezető, Kreón haragját, aki a nép ellen elkövetett vétség vádjával bíróság elé állíttatta. A per kimenetelét nem tudjuk, de Arisztophanész Kreónt annak haláláig (Kr. e. 422) továbbra is a legélesebben támadta.
Legkorábbi ránk maradt műve Az akharnabéliek. Leghíresebb komédiája a Lysistrate,amelyben a nők, Spártaiak és athéniak egyaránt addig nem engedik magukhoz férjeiket, amíg azok békét nem kötnek egymással. Legnagyobb ókori sikerét Békák című darabbal aratta, cselekménye: Euripidész és Szophoklész halálával elárvul a tragédia színpada, s Dionüszosz isten leszáll az alvilágba, hogy a régi vagy az új művészet nagy képviselőjét, Aiszkhüloszt vagy Euripidészt visszahozza.[1]
Stílusára jellemző az a mondat, amivel Hegedüs Géza kezdi Arisztophanész életének és munkásságának ismertetését: „Az ókor óta úgy mesélik, hogy I. Dionüsziosz, Szürakuszai tirannusa a nála vendégeskedő nagy filozófustól, Platóntól megkérdezte, hogy milyenek az athéni emberek, a mindenkinél bölcsebb vendég Arisztophanész komédiáinak gyűjteményét adta a kezébe ezekkel a szavakkal: »Olvassa el, ilyenek.«”[2] Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kortársai is nemegyszer magukra ismertek alakjaiban – hol nevetve, hol átkozódva. Ám vígjátékaiban nem csupán kortársait és/vagy uralkodóikat gúnyolta élesen, hanem a nagy elődöket, Aiszkhüloszt, Euripidészt, sőt, elvétve Szophoklészt is. Leginkább Euripidészt tűzte tolla hegyére (erre több példát is találhatunk magában a Lysistrateban is), legkevésbé pedig Szophoklészt, melynek oka az lehetett, hogy ez utóbbi drámáinak mélysége, jellemábrázolása nem egykönnyen engedte meg a parodizálást.
Ám arról, hogy politikailag melyik oldalon – a népén vagy az arisztokratákén – állt-e, pontosat sem az ókorban, sem most nem tudhatunk. Műveiben mindkettőre találhatunk elegendő bizonyítékot. Az viszont vitathatatlan, hogy mindig a békéért, a béke érdekében írt, vitázott, gúnyolódott. Ezt teszi a Lysistrateban is, amelyben viszont egyértelműen a demokrácia mellett foglal állást, ahol a földművesnek, a népnek ugyanúgy van szava, mint azoknak a megfontolt, bölcs vezetőknek, akik őket irányítják.
„Nagyon érdekes, sőt érthetetlen, hogy egy ennyire közismert íróról, akit dicsértek és szidtak, aki a nyilvánosság szeme előtt élt, államférfiak barátja és államférfiak ellenfele volt – ilyen keveset tudunk. Sokkal többet írt, mint ez a megmaradt tizenegy komédia. De a legtöbb elveszettnek a címét se tudnánk idézni. Magánéletéről nem keringtek pletykák. Még azt sem tudjuk, mikor halt meg. De még arról sincs tiszta képünk, hogy a komédia, vagyis az antik vígjáték hogyan indult és hogyan emelkedett arra a művészi magasságra, amelyet az ő komédiáiból ismerhetünk meg.”[3] – olvashatjuk tovább Hegedűs Gézánál, az viszont kétségtelen, hogy Arisztophanész mindmáig élvezhető műveket írt, közéleti tárgyuk miatt pedig újra s újra aktuálissá vál(hat)nak.
 
II. Lysistrate
 
1. A mű cselekménye
Lysistrate, mivel megelégelte a folytonos háborút Athén és Spárta között, összegyűjti asszony- és nőtársait, hogy együtt megfékezzék a férfiak hadakozását. Ötlete meglepő, nem is talál osztatlan sikerre: szerelmi sztrájkot hirdet ugyanis, a nők, asszonyok addig nem engedhetik közel magukhoz (illetőleg ágyukhoz) férjeiket, ameddig azok meg nem ígérik, hogy békét kötnek. Ha nehezen is, mégis megesküszik rá minden nő (athéni, spártai, lakón), s kezdetét veszi a harc – a férfiak harca a nőkkel. Ez utóbbiak ugyanis elzárták a város pénzét is, ami a harchoz kellene, és rettenthetetlenül védik. Kisebb viszály alakul ki ugyanakkor a nőtáboron belül is, hiszen ahogyan a napok telnek, egyre kevésbé tudják az asszonyok türtőztetni magukat, ki-kiszöknek férjeikhez. Természetesen ellenpélda is akad, Myrrhine, aki ellent tud állni a kísértésnek.
A komédia végén a férfiak – egyebet nem tehetvén – békét kötnek egymással, hogy így asszonyikat visszanyerhessék. A szerző azonban világosan érvényre juttatja békepártiságát: maguk a hadvezérek is rájönnek, hogy nincsen értelme a háborúskodásnak.
 
2. Lysistrate alakja a komédiában
A nőket az ókorban felületesnek, könnyelműnek tartották és ábrázolták, sőt, Arisztophanész gyakran gúnyolta őket iszákossággal. Mindemellett, illetve ezzel ellentétben, legkitűnőbb komédiájában nemcsak, hogy összekapcsolja a béke problémáját a nők kigúnyolásával (mindkettő visszatérő téma nála), de teszi mindezt úgy, hogy közben a nők pártjára is áll. Egyetlen nő kivétel általános gúnyolódása alól, egy, akiről csaknem jókat is mondott, ez pedig Lysistrate. Ő is politizáló nő, mint a szidalmazottak, ámde ő a béke érdekében politizál, méghozzá hatásosan.[4] Így aztán hiába esküsznek borra (mivel állatot nem áldoznak, pajzsra pedig a béke érekében nem lehet), hiába adja a hősnő már az első oldalakon jelét annak, hogy nem veti meg a szőlő levét, a mű egészét tekintve mégis szilárd és józan marad. Nem tudni ugyan, hogy neki magának volt-e férje – ha nem, akkor csorbul kissé a kép –, de minden esetre ő az, aki egy percre sem tántorodott el ötletétől, a szerelmi sztrájktól.
Lysistrate minden tekintetben kivételes egyénisége a darabnak. Okos, szellemes, minden helyzetben föltalálja magát, valódi vezéregyénisége a nőtársadalomnak (Hegedüs Géza szerint lehetséges, hogy Arisztophanész a híres Aszpásziáról – aki Periklész szeretője volt, majd felesége lett – mintázta Lysistrate vonzó alakját[5]). Csipkelődései nem kímélik a megbékélni nem tudó férfiakat, de az asszonyokat sem; már legelső replikájában gúnyolja az ünnepeken tolongó, de ha komoly ügyekről van szó, késlekedő nőket:
 
„Lysistrate
Hívná az ember őket Aphrodite,
Bacchus, a Nemtők, vagy Pán ünnepére:
A kézi dobtól meg se férne itt;
De most egyetlen nő sincs jelen,
Kivéve – ott jő szomszédasszonyom.
Üdv, Kalonike.
Kalonike (jő)
Neked is, Lysistrate.
Mit háborogsz? Ne durcáskodj, fiam,
Ne vond ugy ívbe a szemöldököd’.
Lysistrate
Esz ám a méreg, jó Kalonike,
A bosszankodom tirátok, asszonyokra,
Hogy, míg ravasznak tart a férfi-nem
Bennünket…
Kalonike          És azok vagyunk, bizisten.
Lysistrate
Most, hogy gyülésbe vannak híva, és
Tanácskozásra nem csekély dologban,
Alusznak, egy se jön.”[6]
 
Márpedig az igazán komoly ügy, hogy rajtuk, nőkön áll „Most már egész Hellas megmaradása”[7]. Kalonike szavaiból kiérződik ugyan a szerző nőket gúnyoló álláspontja („Úgy hát kicsi tartja.”[8]), ám a főhősnő azért főhősnő, hogy mindenféle kételyt, ellenkezést eloszlasson tervét illetően. Mert hiszen hiába fogadja meg minden nő látatlanban, hogy teljesíti, amit vezetője kíván, mikor meghallják a feltételt, menten visszakoznak:
 
Lysistrate
Úgy tehát
Le kell ám mondanunk – a férfiról. –
No, mért fordultok el? Hová szaladtok?
Biggyedt ajakkal mit ráztok fejet?
Mit sáppadoztok és hull könnyetek?
Rá lesztek-é hát, vagy sem? Mit haboztok?
Myrrhine
Én nem leszek; hadd folyjon a háború!
Kalonike
Én sem, bizisten; csak hadd folyjon a harc!”[9]
 
Kiváló szónoki képességével azonban (amelyet kissé túlozva, parodisztikusan mutat be a szerző) Lysistratenak sikerül rávennie társait, hogy megfogadják, amíg áll a harc, lemondanak a férfiról. Ebben az esetben is csupán az ő, Lysistrate alakja nincsen, illetve csak alig van kigúnyolva. Az asszonyok, nem csak az idézettek, inkább a békéről mondanának le, mint a férfiakról (ne feledjük, Arisztophanész a végletekig békepárti volt, és élesen támadta mindig is a nőket), csak Lysistrate tartja magát eredeti céljához, s ezzel az erős akarattal ráveszi társait is az esküre. Ő az, aki (mint említettem már) végig kitart elve mellett, nem tántorodik meg egy pillanatra sem; a többi nő közül senki sem kivétel, még a Lysistratehoz legközelebb álló Myrrhine vagy Kalonike sem – mikor megjelenik Myrrhine férje, Kinesias, az asszonynak ugyancsak nagy erőfeszítésébe kerül, hogy a férfival játszott húzd meg–ereszd meg játszmából ő kerüljön ki győztesen.
A Myrrhine – Kinesias jelenetnél ér el a komédia a tulajdonképpeni fordulóponthoz; ez egy teljes felvonás, és voltaképpen kilépés a mű medréből, hiszen a békéről, békekötésről csak áttételesen esik szó, inkább a nő-férfi viszonyon van a hangsúly. A következő felvonásban azonban már a férfiak (a különböző követek) a békekötés lehetőségét vetik fel, mint olyan dolgot, ami mindenkinek egyformán előnyös. Ám, alátámasztandó főhősi mivoltát, a végső szó joga a Lysistrateé, ő hívja a „Kibékülést”, hogy a különböző népcsoportokat összebékítse, ő mondja ki a döntő szót.
 
„Én nő vagyok csak, de van bennem ész,
S nem rosz, magamtul is már a fejem,
De meg, apámtól és az öregektől
Hallván sokat, nem nőttem parlagon.
Előbb is megdorgállak egyaránt
S méltán, hogy a kik, mint vérrokonok,
Egy vízmedencéből öntöztök oltárt
Olympián, Pythóban és Pylaeben
(S hányat lehetne mondanom, ha kén’!);
Midőn nyakunkon a barbár’ – ti egymást
Írjátok haddal s Hellás városit. –
Eddig van első része a beszédnek.”[10]
 
Arisztophanész Lysistrateban valóban különleges nőalakot teremtett, műve végén nyíltan ki is mondja-mondatja róla véleményét: „Nem láttam asszonyt ennél igazabbat.”[11] Viszont két dolgot nem szabad szem elől tévesztenünk. Egyik, hogy ez csak egy amolyan kivétel erősíti a szabályt jellegű példa, a béke érdekében hajlandó asszonyt is megszólaltatni, bár megvan róluk a véleménye. A másik, s ez szorosan összefügg(het) az előbbivel, meg azzal, hogy az ókorban a női szerepeket is férfiak játszották: Lysistrate nagyon is férfias vonásokkal rendelkezik. Nagyon következetes, nagyon szilárd jellem, nagyon tudja, hogy mit akar, nagyon nem enged semmiféle kísértésnek, nagyon szellemesek a replikái, nagyon értelmesen érvel – egyszóval nagyon tökéletes. Egy olyan alkotóról, akiről tudott, hogy szívesen gúnyolódott a nők felszínességével, könnyelműségével, legkevésbé sem lehet feltételezni, hogy ennyire tökéletesnek tudott volna akár egy nőt is elképzelni. Az, hogy itt a békítő szerepet nő játssza, és nem férfi, inkább annak tudható be, hogy ez is a komédia része: ha már annyira feje tetejére állt a világ, hogy évekig lehet majdhogynem a semmiért harcolni, akkor miért nem szerezhetne békét egy nő a sok férfi között? Ez annyira valószínűtlen, hogy ettől válik valószerűvé. Ezzel együtt Lysistrate alakja uralja a művet, akkor is érezhető a hatása, mikor nincsen színen.
 
 
 
3. Lysistrate ma
Nem tartozom a feminizmus (illetőleg álfeminizmus) méltatói és propagálói közé, talán épp ezért éreztem néhol nagyon is mainak, XX–XXI. századinak a drámát. Nem szeretnék kitérni a háború-béke konfliktusra, nem akarom ennyire aktualizálni a témát. Bár az kétségtelen, ebben a tekintetben is filozofikusabb ennek a komédiának a kérdésfelvetése, mint a szerző többi művének, hiszen ebben „a maga pajzán módján a háborúnak az emberi természettel ellenkező voltát s az ellene való fellépés szükségességét hangsúlyozza, illetve sugallja”[12].
Rendkívül jól szórakoztam viszont azon a végletekig elkeseredett harcon, amit a dráma nőszereplői vívnak, hogy vegyék őket, az ő véleményüket is figyelembe, egyáltalán, hogy embernek tekintsék őket. Azt hiszem, ennél groteszkebben csak a XX. század második felében, a feminista mozgalmak paródiáiban ábrázolták a nőket, vagy akkor sem. Ez ugyanakkor mitsem vesz el sem a mű sem a hősnő erényeiből, ezzel együtt válik egésszé, teljessé.


III. Bibliográfia
 
Arisztophanész – a Wikipédián (http://hu.wikipedia.org/wiki/Arisztophanész)
Arisztophanész: Lysistrate (ford. Arany János, az utószót Páll Árpád írta). Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980.
Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok. Elektronikus változat: Szentendre, Interpopulart Könyvkiadó, 1999. (Arisztophanészre vonatkozó cikk hivatkozása: http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag010.htm)


[1] Wikipédia (forrás a bibliográfiában)
[2] Hegedüs: Világirodalmi arcképcsarnok. (elektronikus változat, forrás a bibliográfiában)
[3] I. m.
[4] I. m.
[5] I. m.
[6] Arisztophanész: Lysistrate. 7. o.
[7] I. m. 8. o.
[8] Uo.
[9] Uo. 13. o.
[10] Uo. 63. o.
[11] Uo. 64. o.
[12] Uo. 89. o. (Utószó)

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr321458238

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása