XXI. századi önmagunk hajlamos azt gondolni, hogy csak a modern kor képes több síkot, több dimenziót egymásra és egymásba vetíteni, hogy a többszólamúság, a »multitextualitás«, »multimedialitás« csupán pár évtizedes vívmánya a kulturálisan fejlett emberiségnek. Holott valójában már a barokk korban is keletkeztek olyan művek (gondolok itt főleg a vizuálisan befogadhatóakra), melyek, ha nem is teljes pontosságában, de bizonyos szinten lefedik az előbb említett fogalmakat. A valós szituációkra, helyzetekre rájátszó, azokat másként, más szemszögből, mást kiemelve, másra rámutató alkotások nem néhány tíz, de néhány száz éve gyönyörködtetik a nézőt és késztetik el- és tovább- és újragondolásra az elemző tekintetet. Hiszen oly sokrétűek, sokrétegűek, hogy első pillanatra tán észre sem vesszük a festék és vászon dologi mivolta mögötti üzenetet.

Velazquez korának nagy felfedezése volt a képet a képbe rejtő technika, mely kevesebbet ám ugyanakkor többet is engedett láttatni a világból. Ezen felül Velazqueznek volt egy sajátos technikája, mellyel még egyszer rájátszott a többsíkúságra, és melyet a gondos elemzők csak viszonylag későn fedeztek fel (és talán ma sem egészen értettek és fejtettek meg), tudniillik a tükör szerepeltetésére festményeiben. Aki csak kevéssé jártas is a művészettörténetben, hamar fel fogja tudni ismerni e festő műveit, hisz a tükör valósággal motívumává vált művészetének. Ez a tárgy teszi lehetővé, hogy a festő láttassa a „láthatatlant” is, azt is, ami kívül esik a festmény keretein. Ily módon mintegy „pótolja” a fényképezőgép sorozatkép készítési lehetőségét vagy a videókamera panoráma-technikáját, hisz egyszerre láttat elő- és háttérben levőt, azt, ami előtte és azt is, ami a háta mögött van. A tükör megjeleníti a tér azon részeit is, melyekben „mi” vagyunk, melyek a festő mögött lehettek, amikor művét megalkotta.

 

 

Velazquez foglalkozása szerint követ és diplomata volt, a spanyol császári udvarban több funkciót is betöltött, míg végül (udvari bolondból) udvari festő lett. Jellegzetes stílusához tartoztak a jellemábrázolások, előszeretettel festett szegény, a társadalom perifériáján levő embereket, ami nem volt a korban jellemző Színkezelési technikáját a XIX. századi impresszionista festészet fedezi fel újra.

A Las Meninas Velázquez és egyben a művészettörténet egyik leghíresebb képe. Választásom azért erre a képre esett, mert mióta először találkoztam vele, valami megmagyarázhatatlan fűz hozzá, éppúgy, mint Velázquez festészetéhez általában. Azonfelül ez a kép annyira figyelemfelkeltő sokrétűségében, hogy alig hiszem, hogy lenne valakit, akit ne ragadna meg.

A festmény (első ránézésre) a király lányát ábrázolja udvarhölgyei társaságában. Elsődlegesen valóban ez a kép üzenete, hisz a fény-árnyék viszonyok, kompozicionális elemek mind-mind a kislányra terelik-irányítják a figyelmet. Õ áll a kép középpontjában – az átlókat meghozva, sőt, a jobb oldali fal és a plafon alkotta sarok vonalának meghosszabbítása is a kislány arcán megy keresztül. Az ő alakja van leginkább megvilágítva és a ruhája is neki a legvilágosabb. Ezen felül a közvetlen mellette állók tekintete is rá irányul. Õ maga, a királylány olyan arckifejezéssel áll, mint aki érzi és tudja, hogy őt nézik. Kompozicionális szinten a képen gondolatban húzott vonalak (a szereplők fejét – nagyjából – összekötve) szintén a kislány alakjára vezetik tekintetünket. A mellette elhelyezkedő udvarhölgyekre tekintve pedig megfigyelhetjük a Velázquezre oly jellemző jellemábrázolást (a kép jobb szélén a törpe növésű udvarhölgy). Ez az, ami megteremti a kapcsolatot a kép címével, mert bár nincsenek úgy „megvilágítva”, mégis, a mű többi részéhez tekintve, fényben állnak valamennyien.

Más megközelítésből az alkotás nem hagyományos önarcképnek is tekinthető, hiszen a festő maga is ott szerepel a kép bal szélén, amint éppen dolgozik.

A festmény interpretálása azonban ennyivel korántsem kielégítő! A néhány pillanatnyi szemlélés után is felfedezhető képszerkesztési módokon túl vannak olyan részei a képnek, melyek csupán a nagyon figyelmes (vagy előzetes ismeretekkel rendelkező) szem előtt tárulnak fel. Az értelmezés kulcsa a kép majdhogynem közepén elhelyezkedő, a szoba hátsó falán függő tükör. Bevallom, ha nem lenne előzetes tudásom a képről, reprodukciókat látva csupán nem valószínű, hogy rájönnék: a háttérben levő nyitott ajtó mellett a falon nem festmény, hanem egy tükör látható. Hiszen a fal felső részén valóban festmények vannak! Maguk a Velázquez művészetével foglalkozó kutatók is viszonylag későn jöttek rá erre.

Abból kiindulva, hogy a hátsó falon valóban egy tükör függ, egyenesen következtethetünk arra, hogy az abban megjelenő alakok, a spanyol királyi pár a tükörrel szemben, vagyis ott állnak, ahol mi, nézők Ebből a perspektívából egészen másként értelmezhető a kép. A királyi pár tehát leányát szemléli – így az is megérthető, miért van az az érzésünk, mintha a kislány kinézne a képből, mintha tudná, hogy őt nézik. Megfejthető ugyanakkor a festő szerepe is a képen: ő maga „valójában” a királyt és feleségét festi, hisz a festővászon széle is része a képnek, és aki csupán „szemlélője” az eseményeknek, az éppen a számunkra valós, kézzel fogható festmény főszereplője, főszereplői: a királylány és az udvarhölgyek. Velázqueznek ily módon sikerült a teret panoráma-szerűen, „körben” ábrázolnia egy síkban, ugyanakkor a festmény síkján belül több síkot is egymásba játszania.

További kérdésként vetődik fel a háttérben megnyíló ajtó és az ajtóban álló (megérkező? eltávozó?) férfi alakja. Véleményem szerint ez egyensúlyozza a tükör jelenlétét, hiszen ha csupán ez utóbbi jelenne meg a festményen, felborulna az egyensúly. Az ajtó azonban maga is „keret”, így megmarad az egyensúly. (Ez az eljárás is a királylányra tereli tekintetünket, hiszen ő egymagában van középen, míg a képzeletbeli választóvonalat a festmény jobb- és baloldala közé a tükör és az ajtó kerete közé kellene húzni.)

 

 

Dolgozatomban nagyon vázlatosan és csupán a legfontosabb elemeket kiemelve próbáltam meg rávilágítani az egyik leghíresebb barokk festő egyik leghíresebb képének lényegesebb elemeire. Nem először próbálom megérteni ezt a képet, s hiszem, ahányszor újra próbálom elemezni, mindig újabb dolgokat fedezek fel talán e kép kapcsán érzem leginkább érvényesülni a gadameri értelmezés-felfogást: a megértés lezárhatatlan és csupán a mű és értelmező közötti dialógus eredményeképp jöhet létre). Természetesen a kép üzenete a külön-külön kiemelt elemek együtteséből adódik. A kép a képben technika alkalmazásával a művésznek lehetősége nyílt két, egymással szemben álló térfelet úgy ábrázolni, hogy nézőként nem egy „harmadik” szerepében érezzük magunkat, hanem a kép részeseinek; ugyanakkor úgy állítja a központba a királyi párt, hogy azok tulajdonképpen a „háttérben” maradnak, sőt, „valójában” nem is látszanak. Lehetősége nyílt arra is, hogy nem szokványos módon ábrázoljon egy olyan jelenetet, aminek csak nagyon kivételes alkalmakkor lehet tanúja az érdeklődő kívülálló: egy festmény születését, úgy, hogy maga a festő is rajta van a művön, méghozzá szemből, és egyenesen a néző szemébe néz. Tehát az „alkotóműhelybe” is van némi bepillantásunk, a művész intim terébe. Mindezeknek köszönhetően hosszabb szemlélés után az az érzésem, hogy nem is egy festményt, hanem egy mozgóképet szemlélek. Pedig a kompozíció nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus, különös ábrázolási módjával is „hagyományos”.

 

IV. Irodalom

 

Beke László: Megjegyzések a tükör szerepéről a művészetben Új Symposion 12. 455–457. o.

Gadamer, Hans Georg: Épületek és képek olvasása. In: uő: A szép aktualitása. Budapest, T-Twins Kiadó

*** XII. osztályos művészettörténet órai jegyzet (tanár: Pócsai Sándor, Apáczai Gimn. Kolozsvár)

*** Ismeretterjesztő, művészeti műsorok (Duna Tv, 2006.)