Manipuláció mesterfokon

 2010.10.16. 16:28

 A hullám
– kritika féléves dolgozatként, 2010. –

 

A mai tizenéves, sőt, szép lassan a huszonéves nemzedéknek is az autokrácia, diktatúra fogalma valamilyen távoli ködbe vész, körvonalak és biztos támpontok nélküli valami, amiről csak tudásunk van (ha van), tapasztaltunk nincs. Az ilyen vagy olyan formában, hosszabb-rövidebb ideig Európa szinte minden országát uraló kormányzati forma (formák), a hatalmuk megszerzésére és megtartására használt eszközök nem csak ismeretlenek, de felfoghatatlanok azok számára, akik nem éltek benne, hiszen azok számára is azok sok esetben, akik megélték. Ennek veszélyét pedig csak azok láthatják át és érthetik meg, akik szintén részesei voltak ezeknek a rendszereknek, mert ők tudják, hogy azokat, akik nem ismerik fel a jeleket, könnyű „behálózni”. Ezek a rendszerek pedig veszedelmesek és félelmetesek, mert alattomosan terjednek és olyan erővel, mint a megáradt víz.

Háromféle film létezik számomra: az egyik, amelyik annyira rossz, hogy nem lehet újból megnézni (lehet, még végignézni sem); a másik, amelyik annyira jó, hogy még sokszor meg kell nézni; és a harmadik, amelyik annyira jó, hogy azért nem lehet újból megnézni – megjegyzem, ez a legritkább. Nos, A hullám ez utóbbi kategóriába tartozik.

Dennis Gansel 2008-as filmje szokványosan kezdődik: átlagos német középiskola, átlagos osztály, nonkonformista, közkedvelt tanár. Egy projekthét keretében a diákoknak különböző rendszerekről kell beszélgetniük, feldolgozniuk, ki-ki a maga választott csoportban. Rainer Wenger (Jürgen Vogel), a különös ötleteivel, tanítási módszereivel az igazgatónak eddig már sok fejtörést okozó tanár (aki nem mellesleg a diákok kedvence), nagy bánatára nem kapja meg az anarchia-csoportot, helyette az autokráciával kell foglalkoznia. Személye így is sok diákot vonz a csoportba, ő pedig azt találja ki, hogy ne szokványos módon végezzék el a feladatot, hanem tapasztalják meg, milyen rendszer az, amivel foglalkoznak. A legmeghatározóbb fogalmakat és észrevételeket diákjai mondják ki, órán, vagy azon kívül: Németországban ma már nem lehetne diktatúra, mert mindenki azonnal felismerné (példának a fasiszta diktatúrát hozzák fel), viszont elég egy idea, amit, ha jól hangzik, mindenki követi; a legfontosabb egy diktatúrában pedig a fegyelem, hiszen a fegyelem: hatalom. A vezető szerepet maga Wenger vállalja magára, első „intézkedése”, hogy amíg az órán vannak, Wenger úrnak kell szólítaniuk, az addigi közvetlen Rainer helyett. Néhány kezdeti ellenkezés után a diákok beadják a derekuk, még tetszik is nekik, hogy másként kell viselkedniük, mint azelőtt. A tanár maga is meglepődik, hogy mennyire motiváltak, mennyire komolyan veszik feladatukat. Mozgalmat alapítanak, melyet Hullámnak neveznek el, saját uniformist, köszönési formát, különféle szabályokat hoznak létre, melyeket az órán kívül is betartanak. A csapat, Wenger irányítása alatt, kitűnően együttműködik, s számuk nemhogy csökkenne, de egyre nő. Igaz, egy idő után nem önkétességből. A játéknak induló tevékenység félelmetes dimenziókba csap át, a Hullám mindenkit elsöpör, aki nem tart velük, ha valaki ellenvéleményt fogalmazna meg, kegyetlenül elnyomják (aki nincsen velünk, ellenünk van – ez minden diktatórikus rendszer jelmondata lehetne). Működésbe lép az autokrácia.

A film a manipuláció iskolapéldája. Azé a manipulációé, amely bárkire képes hatni, mindenkire éppen ott, ahol a leggyengébb az ellenállása. Van, akit a csapat, az együttlét, a közösségi érzés ragad magával, a valahová tartozás igénye, mint például Marco-t (Max Riemelt), aki az eszme miatt barátnőjével, Karoval (Jennifer Ulrich) is szakít. A lány időben észreveszi a Hullámban rejlő veszélyeket, és kikerül Wenger bűvköréből. Harcával azonban egyedül marad, mert társai, félelemből vagy értetlenségből, nemigen állnak ki mellette. A legfélelmetesebb hatást Tim-re (Frederick Lau) teszi a mozgalom. Úgy érzi, itt találta meg élete értelmét, valósággal rajong Wengerért, akinek testőrévé, majdhogynem árnyékává szegődik, és minden tettét a Hullám határozza meg. Nem lehet tudni, hogy addig lappangó, s most felszínre törő őrültsége készteti-e erre, vagy a mozgalom tette őrültté, annyira, hogy az addig gyávaságáért, félszegségéért mindig kigúnyolt fiú a legbátrabb, pontosabban legvakmerőbb tetteket hajtja végre. Elszántan tervezgeti a Hullám honlapját, melyre fegyverek képe kerül fel, pisztolyt ránt, amikor egy másik csapat, felségterületük megsértéséért rájuk támad, óriási Hullám-jelet fest egy templomra szerelt állvány ponyvájára – fanatikussá válik, aki már nem gondolkodik, csak gépiesen cselekszik, a legrettenetesebb tetteket is képes végrehajtani, hiszen szent meggyőződése, hogy a Hullám érdekei állnak minden előtt.

A film legmeghatározóbb karaktere kétség kívül Rainer Wenger. Ő az, aki a leglazább a tanárok közül, akit diákjai tegeznek, aki mindig másképpen tartja meg óráit, mint a többi tanár. Ő az, akinek azt mondják a diákok, hogy Németországban nem lehetne diktatúra, hiszen mindenki rögtön felismerné, és ő az, aki megteremti a diktatúrát. Nem egyértelmű karakter. A film első felében magával ragad azzal a lelkesedéssel, amellyel beleveti magát a számára kedvezőtlen feladatba is, hozzáállásával, hogy személyesen akarja megtapasztaltatni diákjaival az autokrácia és diktatúra (e két, hosnló, de nem azonos jelentésű fogalom eléggé összemosódik a filmben) keltette érzéseket. Amikor azonban a Hullám kezd kontrollálhatatlanná válni, le kellene állnia és állítania, de nem teszi. Kétségtelenül bebizonyítja, hogy igenis lehet Németországban diktatúra, hiszen éppen azt teszi: diákjai, akik követőivé váltak, isszák minden szavát, kútba is ugranának, ha ezt kérné, ő pedig sütkérezik dicsőségében. Csakhogy ezt a diákok nem veszik észre, kivéve Marco-t, aki figyelmezteti Wengert, közbelépése azonban már túl későn érkezik. Wenger az a manipulátor, aki a legtudatosabban vet be minden eszközt célja elérése érdekében, és sikeréért képes feláldozni a rábízott diákokat.

A hullám képi és hangzásvilága egyaránt nyomasztó. Meghatározó színei a vörös és fekete, amit nem tud ellensúlyozni a hullámosok fehér egyeninge, sőt, a sok fehér ing látványa éppolyan nyomasztóvá válik. Heiko Maile zenéje kiegészíti és felerősíti a látottakat, folytonos koncentrációra késztet, talán ezért is olyan erőteljes a hatása. A filmen végig uralkodik valami furcsa szürkeség, ami nem a valós színekből fakad, hanem a rosszul értelmezett közösség nyájszelleméből, a sok tíz ember egyszerre mozdulásából, a saját akaratát vesztett tömeg látványából. Rainer Wengernek sikerül teljesen manipulálnia a diákokat, s ha csak egy pillanatra nem figyelünk, minket, nézőket is. Ugyanis az értelmezésnek legalább három síkja van. Egyik, hogy felhívja a figyelmet a közösség negatív hatásaira, a nem közösségként, hanem tömegként működő csoportok veszélyeire, ahol nem kompromisszumkötést, hanem megalázkodást, megfélemlítést és megfélemlítettséget tanul az, aki belekerül. Felhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad újra megismétlődnie a nácizmusnak, aminek a veszélye nagyon nagy, hisz lám, bár a diákok kijelentették az elején, hogy országukban nem lehetséges egy újabb diktatúra, mégis ők maguk váltak diktátorokká. S ezt tartom a film legnagyobb hibájának (bár részben érthető, hiszen német rendező alkotása): hogy a mondanivalót a fasizmusra élezi ki, s ezzel elsikkad a harmadik, legfontosabb értelmezési lehetőség, az, hogy a diktatúráknak, de nem csak, hanem minden hatalomnak a legerősebb eszköze a manipuláció. Ha a film nem a történelem megismertetése céljából, hanem nevelési céllal készült (aminek, az alkotás egészét tekintve, nagy a valószínűsége), ennek kellene lennie a leghangsúlyosabb mondanivalónak. Hiszen egész életünket, annak minden pillanatát ez határozza meg, ha nem politikai pártok manipulálnak eszméikkel, akkor megteszi ezt a média, a reklámok, a filmek. A tömegek elbutításának millió egy változata van, és óriási hiba nem felhívni erre a figyelmet. Nem kétlem a rendező jó szándékát, de azzal, hogy beszűkíti az elnyomó hatalom lehetőségeit, és egyetlen egyre korlátozza, azt a benyomást kelti, hogy ha ezt az egyet kivédjük, nem fenyeget több veszély – holott nem kell messzire mennünk, a sztálini szovjet diktatúra éppolyan elvakult és elszánt volt, mint a hitleri; a két rendszernek a kísérteties hasonlóságára éppen Gansel hívta fel a figyelmemet, a film alatt végig az volt az érzésem, mintha valahol itt, a mi tájainkon játszódna. Az üzenet tehát általános, de kérdés, hogy azoknak a fiataloknak, akik nem éltek ilyen jellegű hatalmi rendszer alatt, átjön-e az általános figyelmeztetés.

Címkék: kritika a hullám féléves dolgozat filmelemzés másodév teatrológia

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr142376102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.