Egy ünnep margójára

 2010.03.14. 20:49

A forradalom „mythologia”-ja

 

 

Ne ijedjetek meg e szótól: forradalom”
(Jókai Mór)

 

 

I. Bevezető
 
Ha egy költő tehetséges művész, bármilyen korszakban jeleset tud alkotni. De ha emellett életében olyan események részese, mely által maga termeti a történelmet, bizonyára ez nagy hatással lesz alkotói munkásságára is. Jókai Mór életében és művében egyaránt ilyen nagy vízválasztó 1848, „fordulat, amely kiszabadítja tehetségét az utánérzések nyűgjeiből, amely az élet teljességének élményével telíti benyomásokra oly fogékony, puha lelkét, s amely új irányt szab magánéletének is”1. A ’48–49-es forradalom eszméi természetesen már jóval korábban gyökeret vertek lelkében és elméjében, így magától értetődő volt, hogy ama március 15-én Petőfivel és a márciusi ifjakkal együtt járta a várost és hirdette ezen eszméket. Mindezek után meg kellett érnie a szabadságharc bukását, hírt kellett szereznie társai halálától és bujdosnia kellett a hatalom elől hosszú hónapokon át. A bujdosás napjai elegendő élményt, majd az ezt követő titkos pesti tartózkodás elegendő időt adtak neki arra, hogy megálmodott illúzióit és megélt rémképeit a magyar forradalom- és szabadságharcnak papírra vesse, és, egyelőre Sajó álnév alatt Szilágyi Sándor Magyar Emléklapokjában megjelentesse. Az elbeszélések nagy port kavartak fel, voltak, akik nem értették, mért kell egy megbukott forradalomról beszélni. Főként úgy, ma már látjuk, hogy nem (csak) azt írta le és nem úgy, ami és ahogy megtörtént, hanem ahogy történhetett volna. De hát ne feledjük, Jókai, bármennyire is szerette magát történetírónak nevezni, mégiscsak költő volt, akinek a képzelete játszott a történelmi eseményekkel, s nem a történelmi tények irányították elsődlegesen képzeletét. Mikor tehát kezünkbe vesszük a Forradalmi és csataképeket, ne azzal az elvárással tegyük ezt, hogy a magyar forradalom hiteles krónikáját fogjuk olvashatni. De vegyük kezünkbe azzal a tudattal, hogy megtudhatunk egy-egy kis részletet a szabadságharcról, néhol utópisztikus, néhol disztopikus keretbe ágyazva. Vagy ahogy Sőtér István mondaná: ’49. után Jókainál „addigi spekulatív, erősen képzeleti romantikájának helyébe most a valóság romantizálása lép”2.
 
 
II. Forradalmi és csataképek 1848- és 1849-ből
 
Az irodalom és a történelem mindig is egyaránt vonzott, hogyne vonzana tehát ez a novellafüzér, mely egyben történelem és irodalom is. Mégis, nem arra vagyok kíváncsi Jókai csataképeit olvasva, hogy mi volt s mi nem igaz belőlük, hanem arra, hogy egy olyan lelkületű író, mint ő volt, hogyan konstruálja meg a forradalom képét? Hogyan irányítja olvasóinak figyelmét afelé, amit ő fontosnak tartott, hogy teremti meg a forradalomra való emlékezés keretét és határait?
 
1. A forradalom megjelenítése
Annak ellenére, hogy az elbeszélések realista stílusban íródtak, és a forradalom árnyoldalait is megmutatják, mégis ki merem jelenteni, hogy a szabadságharc esztétizálása megy végbe bennük. Ha nem is mindig nyíltan, de burkoltan benne van a befejezésben a forradalom eszméinek3 legalább erkölcsi győzelme. S mutatja mindezeket nem csupán csataképekben, hanem tréfás adomában vagy olyan történetben is, melynek első ránézésre mintha köze sem lenne a forradalomhoz.
A Forradalmi és csataképek elbeszéléseiben egy ismeretlen, vagy csupán nagyvonalakban ismert képe tárul elénk a magyar szabadságharcnak. Olyan történeteken keresztül láttatja az író a forradalmat, melyek mind annak tisztaságát, igazságát hivatottak bizonyítani. Persze, ez természetes olyantól, aki maga is részt vett benne, természetes, hogy saját véleményét próbálja, szeretné igazolni, igazolva látni. De emellett nem téveszti szem elől az igazságosságot sem, nem elvakultan védi igazát, hanem a lehetőségekhez mérten. Éppúgy megbecsüli a tisztességes románt (a mészárolások ellenére), mint amennyire megveti a csak hatalomra és a vér látványára vágyó magyar „gerillavezért”4. A két menyasszony valóban eszményített képét adja a harcoknak. A motívum A kőszívű ember fiaiból ismert, annyi különbséggel, hogy itt két magyar katonáról van szó, akik más-más táborhoz állottak. De fő mondanivaló, úgy érzem, mindenképpen a tisztességesség hangsúlyozása. Az az eszme, hogy az ellenfél nem személyes ellenség, hanem a gondolkodásmód különbözőségei miatt vált azzá, s a csatatéren kívül lehet, hogy barátok, akik a csatában egymással küzdenek. Ugyanezt látom A Bárdy családban is. Anélkül, hogy most kitérnék a román-magyar viszonyokra, s csak két ellenséget látva Numa és Bárdy Imre személyében, elmondható, hogy csak a csatatéren ellenségek. Tehát Jókai nem valakik ellen, hanem valakikért, valamiért védte a magyar forradalom igazságát műveiben és műveivel.
Az ércleány és a Székely asszony erdélyi tárgyú elbeszélésekben a székely nép helytállását írja le. Mindkettőben az elkeseredettség, a kiúttalanság érzése hozza meg az egyetlen lehetséges kiút megtalálását, a harc, a halál választását. A hősiesség ezekben a novellákban még jobban hangsúlyozódik azáltal, hogy öregek, asszonyok vállalják a harcot a megalkuvás helyett. A hazafias érzés abszolút pozitívuma jelenik itt meg, a magyar forradalom minden érintettjét elkötelezettnek és meghalni késznek mutatva be. Lóra és Judit alakja mitikussá-misztikussá emelkedik a leírásban, a többiek őket követik (jelképesen vagy ténylegesen), ők azok, akik megmondják, hogy mit kell tenni. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a „gyáva”, harcból megmenekült (esetleg megszökött, sebesült) férfiakkal szembe állítja Jókai az eszményített asszony szerepében a két nőt, akik (A kőszívű ember fiaiban Baradlaynéhoz hasonlóan) megbocsáthatatlan bűnnek tartják, ha valaki nem harcol utolsó csepp véréig, nem hal hősi halált, és akik a Haza szeretetét többre tartják bármilyen más érzésnél.
Különösen érdekes volt számomra az Egy bál című kis fiktív levél, mely egy kisasszony, s mint kiderül, egy osztrák kisasszony szemszögéből láttatja a magyar huszárokat. A történet magva egyébiránt valós esemény, olvashatunk róla a kritikai kiadás jegyzeteiben5, hogy a magyar katonák nem egyszer tartottak zenés táncvigalmat, mondhatni két csata között, s arról is van adat, hogy bizonyos Schultz őrnagy híres volt arról, hogy egy-egy ilyen bál közben néha engedelmet kértek hadakozni kissé, majd utána folytatták a mulattságot. Ám emellett engem jobban érdekel, hogy hogy látta, azaz Jókai szemüvegén keresztül hogy láthatta egy osztrák „kis liba” a magyar katonákat és a szabadságharcot. Természetesen nem várható el Jókaitól, hogy másként adja a kisasszony szájába a szavakat, mint tette. A szögletesfejűnek képzelt magyarok helyett meglepően csinos férfiakkal magát szemben találó leány csak a férfit látja bennük – vele ellentétben a mama pedig csak a magyart, ami elég ok az aggodalmaskodásra. De a „kis liba” őszintén csodálja a magyarokat, ami szerintem kettős fricska Jókaitól: egyrészt tájékozatlannak, tudatlannak, félretájékoztatottnak mutatja be az osztrák nőket, másrészt olyan valakivel csodáltatja a magyar huszárokat, akiknek „kötelessége” azt diktálná, hogy legalább is tartózkodással viseltessenek irántuk. Újabb felértékelése a forradalomnak: nemes eszméit minden tiszta lélek el tudja fogadni, csupán az érdekek teszik majd későbben, hogy egyesek változtatnak véleményükön.
Szükséges még néhány szót ejtenem A Bárdy család c. elbeszélésről. Jókai romantikus realizmusa is nagyra értékelendő, ahogy a Bárdyak pusztulását leírja, de fontosabb szempontomból a Numa viselkedése. Miután az író magyarként elítélte A gyémántos miniszterben Hetveni tettét, itt Numa decurioval mondatja ki az ítéletet a vérengző román csapat fölött. Igazságossága jelenik itt meg e novellában, és megbékélési szándéka, hogy ne egyes hibás tettekből ítéltessenek meg egyik fél emberei sem.
Kiemelnék még egy kisebb, életképszerű novellát, a Szegény asszony áldozatját. Története bizonyos fokig az És mégis mozog a föld cselekményét juttatja eszembe, a nagy költőnek emelendő síremlék vágya, akiről senki sem tudja, hol van eltemetve – olyan fájdalmas pontja a magyar forradalomnak, a forradalom túlélőinek, hogy önmagában is képezhetné egy ilyen „kép” tárgyát. De Jókai továbblép, s éppen emiatt érzem életképszerűnek a novellát, mintha minden addig elbeszélt esemény csupán a végén bekövetkezendő cselekedetét készítené elő az asszonynak, aki feláldozza a haza oltárán fia síremlékére összegyűjtött pénzét. Feláldozza, hisz Jókai maga mondja végszavaiban, hogy „le van tapodva” a haza oltár is, mint az asszony fiának sírhelye. A Haza nem általános szó többé, hanem mitikus fogalom, s ennek az utolsó novellának fényében újraértelmezve a többit egy teljes megkonstruált mitikus világgal állunk szemben – de erről bővebben a következő fejezetben beszélek.
  
2. „Mythologia”-teremtés
Az előbbiekben elmondottam a forradalomról való beszélés módját, most értelmezni szeretném azt. Hangsúlyozom, hogy magából a szövegből igyekszem kiindulni, azt értelmezni, amit a szöveg maga felkínál, anélkül, hogy „az író azt akarta mondani…” típusú kijelentésekbe bonyolódnék. De úgy látom, hogy a szöveg elég sok mindent kínál föl értelmezésre.
 
A hiedelem funkcióját veszti, ha megíródik6, mert már nem az emberi közösség az éltető közege, hanem egy papírlap foglya; történetei kimerevülnek, nem variálhatók többé, nem élő többé. Valami ehhez hasonlót érzek a Forradalmi és Csataképek megírása következtében is, nem feltétlenül negatív értelemben. A forradalom eszméi ugyanis tulajdonképpen funkciójukat vesztették már a forradalom megbukásakor, nem értelmüket, „csupán” funkciójukat. Így hát megírásuk nem elvesz, hanem hozzáad valamit a forradalomról való tudáshoz, de ezzel együtt le is rögzíti azokat, többé nem élők olyan értelemben, mint azelőtt voltak. És éppen ez, amit hozzáad, érdekel engem legjobban. Hogy mit és hogyan ad hozzá?
Tudjuk, hogy a XIX. század egész Európában a nagy nemzeti mítoszok keresésével telik. Magyarországon Ipolyi Arnold 1854-ben jelenteti meg Magyar Mythologia-ját, de a romantika egészében saját ügyének tekinti a mítoszok felkutatásét, esetenként gyártását (gondoljunk Arany Naiv epuszunk-jára). Nem tartom tehát erőltetettnek azt az állítást, hogy a Forradalmi és csataképek bizonyos mértékben 1848-49. „mitológiáját” írja meg7. Hiszen az, ahogy Jókai valahogyan beszél a forradalomról, mértékadó lehet mások számára.
Jókai először is idealizál. Ez már önmagában mítosz, hiszen az események korántsem voltak ideálisak. Az elbeszélésekben megszólaló dicséret és bírálat egyaránt erkölcsi célzatú és indítékú nála, de a jellegzetesen romantikus társadalomképben politikai nézeteinek egy-egy jellemző vonása is hangot kap (például a nemzeti egység illúziója)8. Nemesek és jobbágyok együtt harcolnak a honért, vagy a családon belüli ellentéteket oldja fel a haza szeretete (A Bárdy család). Az ércleány, a Székely asszony vagy akár a Szenttamási György szintén az ideális, az óhajtott önfeláldozást jeleníti meg. Az események ilyetén elmondása, a történelem megszépítése nem róható fel Jókainak. Dávid Gyula szerint Jókai „pozitív lélek volt”9, aki hajlamos volt csak a szépre, a pozitív dolgokra emlékezni. Ez nem róható fel annak, aki átélte az eseményeket és a bukást, és ezek után még élni akar. De mindenképpen figyelemre méltó számunkra, hiszen ezek a történetek (is) alakították, alakíthatták a ’48–49-es forradalomról való későbbi diskurzust.
Nem tartom kizártnak azt sem, hogy bizonyos szinten legitimálni kellett az elkövetett tetteket (minden negatív felhang nélkül), enyhítni bizonyos fájó sebeket – erre is kiváló módszer az írás, a róla való beszéd. Azáltal, hogy valamiről beszélünk, legitimáljuk is, elfogadtatjuk a körülöttünk élőkkel, magyarázzuk. Az ember mindig is szükségét érezte annak, hogy tetteit megmagyarázza. Jókai leírja a szabadságharc eseményeit, képeit, s ezzel mintegy hitelesíti azokat – nem maguk a konkrét események a fontosak, hanem az általuk közvetített eszmék, értékek elfogadtatása, annak bebizonyítása a még / már kételkedőknek, hogy igenis volt értelme, mert nemes cél érdekében történt a harc. Az antropológia szerint főleg a negatív végkimenetelű eseményekkel kapcsolatban van szükség erre a legitimizációra, hiszen ilyen esetekben a kétségbeesés a lehető legrosszabb megoldás. Ezért lehet az, hogy Jókai esztétizál művében, hogy a negatív, vérengző eseményekre is olyan okot ad, mely magyarázatul szolgál. Emellett Jókai híve a román-magyar megbékélésnek is, ezt nem egy írása tükrözi, mely békítő hajlama ugyancsak jól jött a forradalmat kísérő etnikai összecsapások után. Ezeket az eseményeket is igazolni kellett, a románoknak a magyarokról s a magyaroknak a románokról mondani (és hőseivel mondatni) jó dolgokat, pozitív tulajdonságokat.
Másrészt viszont fontos volt a szabadságharcról való beszéd az emlékezet fenntartásában is. A kollektív emlékezetében. Hiszen magában mindenkinek van egy saját(os) képe a megélt eseményekről, de az ilyen történelmi jelentőségű eseményeknek kialakul egy olyan formája, melyet a kollektív emlékezet éltet tovább. S ezt bizony meg kell alkotni, mert a kollektív emlékezet, szemben az egyénivel, mely egy biológiai adottság, mindig megkonstruált10, s mindig valahogyan megkonstruált. Jókai Csataképeivel akarva-akaratlanul egy ilyen „megkonstruálást” végez el. Pontosabban a forradalomról való későbbi diskurzusoknak mindenképpen része lesz valamilyen módon az általa leírt kép. Ezért nagyon fontos, hogy hogyan van leírva: Jókainak úgy kellett megalkotnia Forradalmi és csataképeit, hogy az egy forgalmazható képet nyújtson a szabadságharcról. Főként, hogy ő maga nem egyszer szerette magát történetíróként emlegetni s nem szépíróként (vagyis hitelességét kétségtelennek tartatni).
Úgy vélem tehát, hogy a Forradalmi és csataképek 1848- és 1849-ből nem elhanyagolható funkciója (lett, ha nem is az volt „eredetileg”) az, hogy a forradalomról való beszédet irányítsa, koordinálja, ha úgy tetszik, megalkosson neki bizonyos kereteket, melyek szubjektívak ugyan, de ha a nagynyilvánosság elfogadja, már nem szubjektivitásuk számít. Funkciója, hogy valóban képet adjon a történelem egy eseményéről, olyan képet, melyet el lehet fogadni és fogadtatni. Olyan képet, mely szépít de nem hazudik, idealizál, de nem téveszti szem elől a megmásíthatatlan valóságot sem.
 
 
III. Összegzés
 
Jókai 1850-ben egy év alatt többet írt, mint a forradalmat megelőző négy évben együttvéve11. Az 1850-es évek elején megjelentette Forradalmi és csataképek 1848- és 1849-ből című művét. A magyar szabadságharc élménye még nagyon friss volt, tehát a novellák mindenképpen nagy hatással voltak az olvasóközönségre. A forradalom így megalkotott képe részben alapjául szolgál(hatot)t a róla való beszéd, beszédmódok alakulásának, formálta és rögzítette a kollektív emlékezetben a forradalom eszméit, értékeit.
 
 
IV. Irodalomjegyzék
 
Dávid Gyula: Jókai. Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben. Kolozsvár, Dacia, 1971.
Jókai összes művei. Kritikai kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989.
Keszeg Vilmos hiedelmekről szóló előadássorozata – jegyzet
Mózes Huba: Sajtó, kritika, irodalom. Bukarest, Kriterion, 1983.
Nagy Miklós: Jókai. A regényíró útja 1868-ig. Budapest, 1968.
Niedermüller Péter: A kollektív emlékezet rítusai (előadássorozat) – jegyzet
Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben. Bukarest, Kriterion, 1975.
 
 
1 Dávid Gy.: Jókai. 13. o.
2 Sőtér I.: Nemzet és haladás – idézi: Dávid Gy., i. m. 16. o.
3 Eszme alatt értek itt mindent, ami kapcsolatba hozható egy nemes forradalommal: szabadságvágyat, becsületességet, igazságosságot stb.
4 A Bárdy család és A gyémántos miniszter elbeszélések.
5 Jókai összes művei. Kritikai kiadás. 554–555. o.
6 Keszeg Vilmos szíves közl. Hiedelem kurzus.
7 Nem állítom ezzel, hogy Jókai azt gondolta, amit én most gondolok róla, így utólag, de így is értelmezhető.
8 Dávid Gy.: i. m. 22. o
9 Uo. 21. o.
10 Niedermüller Péter: A kollektív emlékezet rítusai (előadássorozat)
11 Jókai összes művei. 454. o.

 

Címkék: irodalom forradalom jókai irodalomtörténet harmadév

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr971839723

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.