Konfliktuskezelés filmforgatással

– mesteri másodév, 2010. –

 

 

I. Bevezető
 
Mindennapi társas életünk alapvető velejárója, hogy kisebb-nagyobb konfliktusokat kell megoldanunk nap, mint nap. Ezeknek egy részéről már tudomást sem veszünk (illetőleg akár nem is érezzük őket konfliktusnak), míg mások egészen megbéníthatják kommunikációnkat a világgal. A legtöbb gondot okozó konfliktusok azok, amelyek nem személyes kapcsolatainkból fakadnak, hanem interkulturálisak, a különböző kultúrák közötti eltérésekből adódnak, mivel ezeket általában nehezebben tudjuk kezelni társadalmi életünk bármely szintjén, személyes kapcsolatainkban éppen úgy, mint mikor csoportként veszünk rész különféle eseményeken.
 
Konfliktusok létrejöhetnek olyan egyének és/vagy csoportok között is, akik rajtuk kívülálló okok miatt kerültek negatív kapcsolatba egymással, és valójában nem közöttük jött létre a konfliktus, hanem ők mint egységes csoport és egy harmadik fél között. Ez a harmadik fél, tekintve főként Európa XX. századi történelmét, sok esetben az állam (hatalom). Természetes, hogy az ekkora különbségek alapjaiban akadályozzák a konfliktusok kezelését, ám meg lehet találni azokat a médiumokat, amelyeket keresztül rendezhetőek. A segítség, a megoldás kívülről is érkezhet, és ténylegesen nem is kell konfliktuskezelési szándékkal történnie. Ilyen esetet szeretnék dolgozatomban bemutatni, egy olyan konfliktushelyzetet, amelynek feloldásához külső beavatkozóra volt szükség, holott, vagy tán éppen azért, az „ellenség” megfoghatatlan, körvonalazhatatlan volt. Racskó Róbert Enyhülés c. filmje önmagában is a sérelmek feldolgozásának egyik lehetséges útját adja, mely a problémák elsimulásához vezet.
 
 
II. Racskó Róbert: Enyhülés
 
1. A film
Racskó Róbert Enyhülés című filmje a II. világháború utáni Somogy megyei sváb kitelepítések és magyarországi valamint felvidéki magyar betelepítések történetét mondatja el az események átélőivel. Műfaját tekintve riportfilm1, hiszen a film egészén keresztül csupán az alanyokkal készült beszélgetéseket, annak is csak töredékeit hallhatjuk, láthatjuk. Emellett ki kell emelnem, hogy a film az emlékezetre épít, vagyis, MacDougall szavával élve, az emlékezés filmjének2 tekinthető. Azt véve alapul pedig, hogy a filmben megjelenített események valóban megtörténtek, jogosan kezelhetjük úgy a filmet, mint dokumentarista alkotást.
Nagy előnye a filmnek, hogy nincsen benne narrátor. A néző ugyanis így maga döntheti el, hogy milyen képet alakít ki a megjelenített eseményekről, nincsen egy „isteni hang”, mely manipulálná. A narrátor szerepe egy filmben tulajdonképpen minden esetben félrevezető lehet, hiszen egy nagyon szubjektív vélemény vetítődik ki általa. Jelen esetben ezzel nincsen dolgunk, a rendező a nézőre bízza, hogy a beszélgetések alapján alkosson képet magának az eseményekről, vonja le a következtetéseket, ítéljen vagy feloldozzon.
 
Az alkotás egy temetőnek a képével és egy sváb, vélhetően egyházi énekkel indul, ami véleményem szerint eleve megadja a kontextusát a filmnek, valamiféle szolidaritás-félét várva-kérve a nézőtől – nem csupán a (kitelepített) svábok, de a betelepített felvidékiek irányába is. Ez számomra a film során még inkább megerősödik, anélkül, hogy zavaró lenne, sőt, még elfogultnak sem mondanám a filmet. Az az érzésem, hogy ezzel valósítható meg leginkább az objektivitás, pontosabban, hogy a kívülállók számára így adható a lehető legpontosabb kép az eseményekről. Ezt erősíti fel a korabeli híradórészletek bevágása is, csakhogy éppen fordított előjellel. A korabeli híradók ugyanis propagandisztikusan szították a közvéleményt a svábok ellen, mint akik a magyaroktól vették el a földet, házat, egyszóval a jólétet. Ugyanakkor azok mellett foglaltak állást, akik a jó telkek és házak reményében telepedtek be ezekbe a falvakba Magyarországról, és meg sem említette a cseh-magyar lakosságcserét – legalábbis ez látható a részletekből. Érzésem szerint mindez olyannyira nyilvánvaló propaganda, hogy az eleve megkérdőjelezi hitelességét. Mindezek a bejátszások az interjú-részletek között hangzanak el, azokat felerősítve vagy elbizonytalanítva és fordítva.
Az interjúkra külön is ki kell térnem. A filmben szereplők az úgynevezett „beszélő fejek” kategóriába tartoznak, általában egy embert látunk beszélni (a tudományos jellegű dokumentumfilmektől eltérően itt nem jelenik meg a név, csupán a végén, felsorolás szinten, de ez természetes, egyrészt a szereplők nagy száma miatt, másrészt ez így mégis ad valamiféle anonimitást is). Meg hát nem is az a fontos, hogy kik beszélnek, hanem hogy mit. A film során kérdés nem hangzik el, vagy alig, egy-két helyzetben egy-egy, a pontosítás kedvéért. A szereplők között három csoportról beszélhetünk, a(z itt maradt) svábokról, a magyarországi telepesekről és a felvidéki magyarokról. A három csoport különböző véleményeit, látószögét ütközteti a rendező, olyan módon, hogy az elbeszéléseket, visszaemlékezéseket kronológiai sorrendben vágja össze. Ez követi a logikai sorrendet is – mindenki csak azzal kapcsolatban szólal meg, amit maga is átélt, nem beszél olyasmiről, amiről adott esetben tudhat, viszont nem élte meg. Először tehát a Somogy megyei svábok visszaemlékezéseit látjuk-halljuk arra az időre, mikor a hitleri Németország különleges jogokat ígért azoknak, akik szolidarizálnak vele. Ennek következménye lett, hogy később, a szocialista-kommunista uralomra jutás után deportálták őket Németországba. Innentől bekapcsolódnak a visszaemlékezések fonalába azok az interjúk, melyeket a magyarországi telepesekkel készítettek, majd a felvidékieké is. A rendező azáltal kényszeríti véleményalkotásra a nézőt, hogy más-más, egymásnak ellentmondó véleményeket állít egymás mellé, kihangsúlyozva azt az ellentétet is, ami a különböző csoportok között kialakult annak idején. Az ellentétek azért is nagyon élesek, mert, mint már említettem, elszigetelt egyénekről van szó (pontosabban a film szempontjából elszigeteltek), még a házaspárok sem együtt jelennek meg a képernyőn. Erre ad egy kis feloldást egynéhány közös kép. Tehát éppen a narrátor hiánya, ami állásfoglalásra készteti a nézőt, ám ez annyival sokkal jobb, mint egy narrátoros film, hogy nem kínálja tálcán a megoldást vagy a nézőpontot. Emellett a film próbál nagyon objektív maradni – már amennyire ezt a filmkészítés, mint humán feladat keretei megengedik. Megkerülhetetlen a film egy nagyon fontos aspektusa, mely szintén az eseményeket megélők megszólaltatásával, a „tudományos magyarázat” kihagyásával van kapcsolatban. A legújabb tudományos elméletek ugyanis, melyeknek magyar képviselői között talán legjelesebb Niedermüller Péter, azt vallják, hogy a megtörtént eseményeket nem a struktúrák történetén keresztül kell vizsgálni és szemléltetni, hanem a tapasztalok történetén, vagyis nem a nagy társadalmak, tömegek, a „nagy” történelmi események, egyszóval nem a történelem, hanem az egyének/kis közösségek, a „kisemberek”, a társadalmi gyakorlat, egyszóval a mindennapok vizsgálatának kell döntőnek lennie.3 A film tehát ebből a szempontból is jelentős pozitívummal rendelkezik. Ez azért is fontos, mert objektív történelem tulajdonképpen nem létezik (vagy ez csupán a kézzel fogható archeológiai kutatások eredményeire korlátozódik), a történelem is, valamiféle szinten az emlékezetből, emlékezetekből építkezik, mégis, „a történelem középpontjában egy, a spontán emlékezetet romboló, kritikus szellem dolgozik. Az emlékezet mindig gyanús a történelem számára, melynek valódi küldetése lerombolni és visszaszorítani azt. A történelem megfosztja a megélt múltat legitimációjától.”4 Jelen film tehát, hogy szintén Nora gondolatait folytassam, véleményem szerint egy ilyen, általa tanulmányában lieux de mémoire/az emlékezet helye(i) nevezett hely. Itt találkozik, metszi egymást a személyes emlékezet és az „objektív” történelem, egy újfajta értelmezést, értelmezési lehetőséget adva.
 
2. Konfliktus és kezelése
A film ismertetéséből talán már körvonalazódik, hogy mi is az a konfliktus, amelyről szólni szeretnék. A kitelepített/itt maradt svábok, házaikba beköltöző magyarok és a Felvidékről áttelepítettek között kölcsönös ellenszenv alakult ki, holott adott esetben a történtekről egyik sem tehetett, az állam lakosságpolitikájának voltak mind az áldozatai. A beszámolókból azonban kiérződik az ellenséges, ellentétes viszony, mely probléma az évek során felhalmozódott, így feloldásra nem találhatott. A film segítségével a konfliktus megfogalmazódott, kimondatott: a svábok ellenérzéseket tápláltak a Somogy megyei magyarok és az oda beköltöző felvidékiek iránt, mivel házaikat elvették; a betelepítettek minden ott élő iránt, mivel tőlük otthonukat, házukat vették el, és kényszerítették őket az áttelepülésre; az ott maradt magyarok a betelepítettek iránt, mivel sok esetben ők kaptán meg a svábok házait. Sokszor a megoldáshoz vezető úton külső szempont, külső megfigyelő beavatkozása szükséges: itt is ezzel találkozunk, hiszen (bármennyire is közeli kapcsolatba került a stáb a szereplőkkel) a forgatás maga elidegenít, s a nézőt mindenképpen külsőként emeli be.
A konfliktusok kezelésének további három pontjára konkrét példát nem láthatunk, de ez nem jelenti, hogy nincsenek. A film elkészülte mindenképpen közrejátsz(hat)ott az együttműködés létrejöttében, a közös döntések hozatalában és azok megvalósításában. A film során a kárvallottak kimondják sérelmeiket, és az alkotás vége felé érezhető a feloldódás. Hagyományos értelemben vett megoldásról azért nem beszélhetünk, mivel a feleknek tulajdonképpen nem egymással volt gondjuk, csak egymásra projektálódtak azok a konfliktusérzések, melyek egy harmadik, közös, de megfoghatatlan ellenség felé irányultak volna. Ezt a megoldásérzést a film dramaturgiája is erősíti: az egyenként, elszigetelten megjelenő „beszélő fejek” egy-egy jelenet erejéig közösen, egy térben, együtt jelennek meg, igazolván azt a feltevést, hogy a forgatás során, talán épp annak köszönhetően a konfliktusok elsimultak.
Mindezeket igazolva látom abban is, (a)hogy(an) a cím szempontjából értelmezhető a film. Bizonyos helyzetekben a film mint médium, mint közvetítő jelenik meg, annak segítségével történik meg egyes események feldolgozása, a vétkesek feloldozása. Nem tartom lehetetlennek, hogy ilyen funkciója is volt/lett ennek a filmnek. Hiszen a fájdalmak, sérelmek kimondásával azok elmúlnak, vagy legalább is enyhülnek, a vétkesek vagy ártatlanul vádoltak feloldozást nyernek. Talán emiatt lett Enyhülés a film címe, hiszen az interjúkból kitűnik, hogy a kezdeti harag az alkotás készítésének idejére láthatóan teljesen eltűnt. Erre játszanak rá képi szinten a már említett közösen felvett jelenetek, mintegy összekapcsolva a külön-külön forgatott képeket.
 
 
III. Bibliográfia
 
Füredi Zoltán: Idegenek a kertemben. Metropolis, filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, VIII. évf. 2sz. 94–108. o.
MacDougall, David: A megfigyelő filmen túl. In: A valóság filmjei. Tanulmányok az antropológiai filmről és filmkatalógus. Dialëktus Fesztivál, Budapest, 2004., 61–75. o.
Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek. Replika, 1994. június, 115. o.
Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas, 3. 1999.
Racskó Róbert Enyhülés c. filmje
Augsburger, David W.: Colnflict Mediation Across Cultures. USA, 1992.
 
1 Füredi Zoltán kategóriái szerint. Füredi Z.: Idegenek a kertemben. Metropolis.
2 D. MacDougall: A megfigyelő filmen túl. In: A valóság filmjei.
3 Niedermüller P.: Paradigmák és esélyek. Replika, 1994. június, 115. o.
4 P. Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. Aetas.

 

Címkék: enyhülés konfliktuskezelés féléves dolgozat másodév mesteri racskó róbert

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr241808447

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.