Quentin Tarantino: Inglourious Basterds avagy Becstelen brigantyk

– kritikaírás-óra, másodév, első félév –

 

 

Annyit tudtam a filmről, hogy a második világháborúban játszódik, Brad Pitt az egyik főszereplő és láttam pár plakátot. Egyik sem volt túl meggyőző.
Egyszer volt, hol nem volt... egy nácilepte Franciaországban”, volt egyszer egy zsidóüldözés. Voltak SS- meg Gestapo-tisztek, akik úriember módjára gyilkoltak, voltak szegény, megfélemlített franciák, akik zsidókat bujtattak majd adtak fel, és voltak mindenre elszánt, bosszúéhes zsidók. És, amint egy tündérmeséhez illik: happy end.
Quentin Tarantino legújabb filmje, a második világháború idején zajló Inglourious Basterds avagy Becstelen brigantyk valóban úgy kezdődik, mint egy tündérmese, nemcsak az első fejezet címeként szolgáló idézet miatt. Ha az ember idejében kapcsol, a főcím alatt hallható, Volt egyszer egy vadnyugat-os zene (Morricone valóban szerzett néhányat a film zenéi közül) nyugtalanító lehet ugyan kicsit, de a nyitókép, egy széles legelőn álló háza előtt fát vágó ember képe nemigen ijesztő. Mocorogni is csak úgy a 12-13. perc táján kezdünk, amikor a kamera (megjegyzem, cseppet sem váratlanul, sőt, inkább nagyon is vártan) végre tudatja velünk, hogy a csendes francia padlója alatt az emlegetett zsidó család retteg visszafogott lélegzettel. Az már csak hab a tortán, hogy a behízelgő modorú Landa SS-ezredes futni hagyja a mészárlást túlélő lányt, és olyan szemmel néz utána, amiből biztosan tudhatjuk, hogy ő is tudja: nem ez volt az utolsó találkozásuk. Tarantino meglehetősen klasszikus módon építi fel filmjét (kronológia, ok-okozatiság, előre- és visszautalások, a két szálon indított cselekmény egymásba kapcsolásának illetőleg találkoztatásának módja), az mégsem unalmas és még meglepnie is sikerül párszor.
A rendező a filmet öt, címmel ellátott fejezetre tagolta, melyek a film előrehaladtával arányosan hosszabbodnak – az első még csak 21 perc, az ötödik már 48 a 153 perces moziból. Kicsit didaktikusnak és talán épp ezért nevetségesnek érzem, de meg kell hagyni, így legalább nem volt gondja a két történetszál közötti váltásokkal, és nekünk nézőknek is rögtön világos, hogy miről is van szó. Nem kell találgatnunk, hogy a sok szereplő közül kik is azok a bizonyos becstelen brigantik, és ha a nézőnek maradt esetleg még valami kételye, a harmadik fejezet már arról is biztosít, hogy az egész film (fő) helyszíne Franciaország, illetve Párizs. A két történetszál, a megmenekült lányé és a brigantiké közös hivatkozási pontokkal ugyan, de fejezetenként felváltva fut egymás mellett, majd az utolsó részben találkoznak. Vannak kihangsúlyozott utalások az összefüggésekre és vannak „pusztán” szép képek, például egy tejszínhabos rétes, akár egy Huszárik-filmben.
Külön erénye a filmnek, hogy többnyelvű, jelesül angol, német, francia, olasz, és hogy a rendező anyanyelvi színészekkel dolgozott: a német szereplőket német színészek, a franciákat franciák játsszák. Nem csak kuriózumként pozitívum ez, de sokkal inkább a karakterek személyisége miatt: valószínűleg senki nem tudott volna jobban eljátszani egy bunkó amerikait, mint egy amerikai, és egy náci tisztet, mint egy német. (Nagyon gyorsan teszem hozzá: távolról sem azonosítom a színészeket a szerepeikkel, de a különböző népek közötti nem csak nyelvbeli, hanem például arcbeállítás- és beszédmódbeli különbségeket egy ugyanolyan nemzetiségű ismeri és tudja láttatni legjobban.) És, hogy az előbbi példáknál maradjak, jelesül teljesített mindkettő: Brad Pitt és Christoph Waltz, ahogyan Mélanie Laurent vagy Diane Kruger is. Pitt az apacs származású Aldo Rainét, a brigantik vezérét játssza: amerikai, bunkó, kegyetlen és csak egyetlen célja van, begyűjteni osztagjának nyolc tagjától a száz-száz német skalpot. Az a fajta, aki előbb lő és csak azután kérdez, vagy még azután sem. És pimasz kegyetlenséggel köpi a nemzetiszocialisták képébe, hogy az egyenruha levétele után is ugyanazok maradnak, akik voltak. Az ő ellenpólusa a Waltz által életre keltett Hans Landa, a „zsidó-vadász”. Játékának erősségét tekintve ő a film főszereplője. Kegyetlen és kíméletlen szintén, de sokkal inkább a tekintetével, szavaival vagy még inkább: hallgatásával kínoz, mint tettlegesen. Olyan eleganciával nyírja ki a rejtőzködő zsidókat, hogy szinte megköszönhetnék neki a szívességet, ha nem halnának meg. Ártatlan képpel hasonlítja patkányokhoz őket, és már-már igazat adunk neki. Éppily ártatlan-gyilkos képpel mondja Emmanuelle-nek a vendéglőben, hogy valamit elfelejtett... de valószínűleg nem is volt fontos. Emmanuelle Mimieux (Mélanie Laurent) valójában a film elején életben maradt lány, Shosanna Dreyfus, mozitulajdonos Párizsban, és amikor a német vezetőség úgy dönt, hogy az ő mozijában tartja meg Joseph Goebbels (Sylvester Groth) propagandaminiszter legújabb filmjének exkluzív bemutatóját, akkor elérkezettnek találja az időt, hogy bosszút álljon családjáért és az összes áldozatért. Ennél a momentumnál találkozik a két cselekményszál is, hiszen a brigantik és kémjük, a népszerű színésznő, Bridget von Hammersmark (Diane Kruger) is ide tervezik a „Kino” hadműveletnek nevezett akciójukat.
Van azért valami a filmben, ami minden, csak nem háborús filmdráma, és nem a hosszú párbeszédek túlnyomó többségére gondolok az akciójelenetekkel szemben. Tökéletesen meghatározott idő és hely, dokumentarista jellegű, a film menetét megakasztó, narrátorral elmondatott betétek, s közben az egész filmnek körülbelül annyi köze van a történelemhez, hogy Hitler valóban létezett, és világháború valóban volt. A tündérmeséknek is van valamilyen valóságalapjuk. De azokat éppúgy nem vesszük olyan nagyon komolyan, mint ahogyan ezt sem lehet, mert valami folyton megzavar a beleélésben. Mikor épp sajnálnánk a szegény Shosannát, akkor megjelenik a második fejezet címe, és közli velünk, ha eddig nem sejtettük volna, hogy a filmben szerepelnek, sőt fontos szerepük van bizonyos Becstelen brigantyknak. Mikor a szabadon engedett német a rémült Führernek meséli, hogy mit tettek vele, mi látjuk, Rainet, aki még elgyönyörködik egyre tökéletesedő művében. A film vége felé szintén ilyen groteszk jelenettel állunk szemben, melyet most nem lőnék le. De erről a két főhős, Lande és Raine sem tudnak semmit, ők már biztosították saját jövőjüket, és épp a német-amerikai felségterületek határán intézik a formaságokat. Hogy Landeről kiderül, mégsem annyira elszánt, és egy tál lencséért elárulná a német vezérkart, és Raine sem az, akinek eddig tudtuk-hittük – bagatell. A gonosz zsidók elnyerték jutalmukat és a jó nácik meglakoltak. Happy end.
Mégis van valami bája. Talán ha megnézem még egyszer, még nevetni is fogok.

 

Címkék: kritika tarantino becstelen brigantyk másodév teatrológia

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr641756928

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

petiasün 2015.08.31. 12:48:37

Talán éppen ez a lényege a filmnek. Azt üzeni, hogy az eddig leforgatott, háborús filmek néven futó akciófilmeknek pontosan ennyi a valóságalapjuk. És ezt a helyzetet emeli groteszk magasságba. Főleg azzal, ahogy megfordítja a zsidó-náci bevett moralitási jelzőket.
Vajon miért kommentálok egy öt éves postot? Na mindegy.