2010.01.31. 22:31

Népviselet Varsolcon

– néprajz, másodév, 2006 –

 

 

I. Bevezető
 
1. A Szilágyság és Varsolc a Szilágyságban
 
A Szilágyság Kós Károly felosztása szerint1 a Királyhágón túli (alföldi) terület csoportjába tartozik a romániai magyar néprajzi csoportok közül, a Réz-, a Meszes-hegység és a Szamos valamint az Érmellék által közrezárt dombság2. Három jelentős kistája van: a Berettyómente, a Tövishát és a Krasznamente, mely utóbbinak része Varsolc is. Varsolc a Zilahot Szilágysomlyóval összekötő út mentén terül el, így tehát viszonylag hamar és gyorsan, a ’70-es években kivetkőzött, bár akik a faluban maradtak, még a ’80-as évek végén is viseletben jártak. Legnagyobb részben református falu, a környéken hagyományőrzéséről híres. Ám ez a »hagyományőrzés« nem olyan jellegű, mint például a kalotaszegi. Az idősebbek közül ugyan még járnak néhányan viseletben, de a középkorú korosztály már nem; a hagyományőrzés abban nyilvánul meg, hogy a fiatalok egy-egy ünnepélyre felveszik az újonnan csináltatott, és sok esetben hiányos viseletet (templomba, konfirmációra stb. már régen nem).
 
2. A szilágysági népviselet
 
Kós Károly, Szentimrei Judit és Nagy Jenő könyve3 a szilágysági népművészetről 1975-ben látta meg a napvilágot. Ennek a kötetnek utolsó fejezetében (179–207. o.) foglalkoznak az öltözettel, amennyire az emlékezet megengedte, történeti és akkori jelenkori perspektívából. Eszerint a hagyományosnak tekinthető öltözet főbb darabjai (a XIX. században) nőknél a ráncolt, bő ujjú rövid ing, alsószoknya, az ingen viselt, vállon átvetett rojtos cifrakendő, a lájbi, idősebbek körében a rékli, szoknya és kötény, bizonyos alkalmakkor guba majd kabát, fejükön kendőt viseltek, lábbeliül a csizma, később a cipő szolgált; a férfiak galléros, kézelő vászon inget, nadrág alatt szűk lábravalót viseltek, nyáron vászon bőgatya, télen posztónadrág, kötény, (zsinóros) lájbi, télen guba majd posztókabát, fejükön kalapot, sapkát és kucsmát hordtak, lábukon bocskort, csizmát vagy bakancsot4. Ettől és a szerzők által a XX. sz. közepén vizsgált viselettől bizonyos mértékben eltér a varsolci (bár annak vizsgált darabjai az ötvenes években vagy valamivel az után voltak használatban), de alapjaiban a főbb elemek megtalálhatók.
 
II. A varsolci viselet
 
Fő adatközlőm, Dénes Zsuzsánna az egyike annak a néhány személynek, akiknek még megvan majdnem a teljes viselet, a nagylánykori ruháktól az időskoriakig. Legtöbb viseletdarab, melyet mutatott (és melyeknek a fotói szerepelnek a CD-n) a már konfirmált nagyleány ruhái, melyek javarészt az ötvenes évekbeli ízlést és normát tükrözik (Dénes Zsuzsánna 1954-ben konfirmált). Emellett próbáltam rákérdezni a viselet egyéb elemeire is – több-kevesebb sikerrel. Szerencsémnek mondhatom, hogy véletlenül éppen fésülködés közben leptük meg Zsuzska nénit, így a hajviseletről is készíthettem fotókat. Az alábbiakban megpróbálom rendszerezve leírni a viselet részeit, és amennyire lehet, teljes képet nyújtani a XX. század közepi varsolci viseletről.
 
1. Fej- és hajviselet
 
Hajukat a varsolci nők is befonva viselték. Általában egy ágba fonták a lányoknak, egyszerűen volt hátul leeresztve, a nagylányok közül egyesek koszorúba tették. Ritka volt, hogy a leányok hajdonfönt jelenjenek meg, általában keszkenőt, kendőt viseltek ők is a fejükön, hidegebb időben vagy ünnepen elől, máskor hátul kötve meg; néha, nyáron mentek hajdonfönt templomba. Hajukba ünnepen piros vagy rózsaszínű, csukorra kötött pántlikát, hétköznap szalagot tettek.
A menyasszony fejét esküvőkor koszorú díszíti („slájer nem volt”), haját a szompolyasszony (a násznagyasszony, a vőlegény közeli nőrokona) kontyolja fel asszonyosan, majd az anyós egy egyszerű keszkenőt ad, és azt az új asszony fejére köti, akinek azzal kell megjelennie a templomba való bevezetésen is (egy héttel később, vasárnap). Ezenkívül úrvacsorát venni tilos volt fejkendő nélkül. Érdekes, hogy ez az egyetlen viseletdarab és viselet-hordáshoz köthető szokás maradt fenn a mai napig is, Zsuzska néni azt mondta, hogy a lányok, asszonyok úrvacsoravételhez most is mindig felteszik a kendőt, azok is, akik már kiöltöztek.
Az asszonyok fűsűvel kontyba tűzték a hajukat. Ez úgy történt, hogy hátul, körülbelül a tarkón egy kicsit feljebb összekötötték, kettőbe választották, a két ágat külön befonták (végébe madzagot is fontak, erősítésként és a megkötés végett), majd a fésűre „rakták fel”.
A férfiak fejfedőviseletéről annyit mondhatok, hogy nyáron posztóból készült kalapot (régente széles karimájút) hordtak, télen pedig kusmát, melyet középen betűrve viseltek.
 
2. Alsóruhák
 
Az alsóruhák mindenikét otthon készítették az asszonyok, lányok (hajtásosan volt leráncolva, nem volt keménygallérja). Régen majdnem minden gazdának volt kendertermő földje, minden háznál volt saját termesztésű kender, melyet megmunkáltak, ám ma már a falubeliek sem látják értelmét („nem kell az senkinek”).
Mindkét nemnél megtalálható viseletdarab volt az ing. Nők gyolcsból, vászonból vagy gyapotvászonból készült kurtainget hordtak (esetenként lehetett hosszabb is). A gyolcsingnek az alját néha fodor díszítette. Az alsótestet általában két, de télen akár négy pendely is védte (ezeknek különböző elnevezésük volt: legalól a pendely, azon a fodros pendely, majd a gyolcsalsó). Nadrágot (bugyit) a nők itt is csak később kezdtek el hordani. Télen a pendely(ek) fölé, de a fersing alá pokrócanyagból készült, úgynevezett dublinszoknyát vettek, mely jobban tartotta a meleget.
A férfiak alsó viselete a felsőtesten szintén az ing volt. Alól régente bőgatyát, de már az ötvenes években is inkább szűkebb lábravalót (gatyát) hordtak.
 
3. Felsőruhák
 
A női felsőruháknak a szerkezete a viselős és ünnepi ruhák közt nagyjából megegyezett. Jelen dolgozatban inkább ünnepit mutatom be, mivel egyrészt az több elemet tartalmaz, másrészt pedig mert ahhoz volt több anyagom.
A nők a felsőtesten pongyolát hordtak. Ez nagyon sok esetben üzleti anyagból készült, de házi munkával. A pongyolának jellegzetessége rövid, buggyos ujja, melynek vállhoz való illesztésénél sűrű-sűrű ráncolást találunk. Az anyaghoz belülre vászonbélést is erősítettek, ez egyrészt tartósabbá és melegebbé tette a ruhadarabot, másrészt viszont merevítő helyett szolgált (Varsolcon is a leszorított mell volt a divat). A pongyola lehetett hosszú ujjú is, de ez ritkább volt. Erre vették a láblit, bár nem minden pongyolához talált (leginkább a világos színűekhez; ezeket lábliujjnak nevezték). Az alsótesten különböző színű fersingeket viselnek, melyeknek anyagát egy részben szintén városról hozatják ilyen például a selyembatiz vagy a delinfersing. Az aljukat sinyórral erősítették meg (kb. egy-másfél cm széles vászoncsík), hogy szépen álljon. A lányok fersingje fehér, piros, krém színű volt („fiatalos, nem úgy mint most, hogy feketében járnak a fiatalok is”), mely mindenikéhez különböző színű kötők (kötények) is tartoztak. A kötők magas gallérja több helyen ki van merevítve egy-egy falapocskával, hogy szépen álljon és ne tekeredjék össze. Felsőruhákhoz sorolható a kázsmér- vagy kázsmétkendő, mely egy nagyrózsás, szélén hosszú, sűrű rojtos négyszögletű anyagdarab, melyet áltósan kettőbe hajtva terítenek vállukra, a mellen keresztben átvezetik és hátul derékon kötik meg. Télen még erre veszik föl a hárászt. Ez szintén nagy, négyszöglető, átlósan kettéhajtva hordott, vastag, üzletből vásárolt öltözetdarab. Ezenkívül télen is többnyire rövid ujjú ingben jártak. A fersingek és pongyolák színe az életkortól függött, de nem volt nagyon élesen szabályozva. Például a fiatal asszony ugyanazokat a ruhákat hordhatta, mint a nagylányok, s nem volt korbeli megkötés egy-egy darab viselési idejének leteltére. Zsuzska néni például harminc nyolc éves kora óta nem hordott egyáltalán fehéret, de pirosat, virágozat még igen. Volt olyan, aki csak 40-45 éves korában tette le a világosabb darabokat. Később a kék (világos és sötét), zöld, kávébarna, mely öregkorban a fekete ruhadarabok viselete volt általános, de ez sem volt szigorú szabályokhoz kötve: „én mingyár’ már 70 éves vagyok, de még nem járok tiszta feketébe, a kéket hamar felvettem, oszt ezt nem még vetem le, amíg nem hal meg valaki olyan...”
Varsolcon a megesett leányoknak a templomban eklézsiát kellett követniük (kérdeztem, hogy ez miben állt, azt mondta, hogy imádkoznia kellett). Ruházatát, hajviseletét illetően nem vonatkoztak rá különösebb szabályok (legalábbis adatközlőm elmondása szerint). Amíg meg nem lett a gyerek, olyan ruhában járt, úgy öltözködött, mint a lányok, miután megszült úgy, mint az asszonyok.
Egy-egy rend ünnepi viselet kiszolgált három-négy nemzedéket is, hiszen azt csak nagy ünnepeken vagy templomba vették fel. Ezen kívül nem csak hétköznapra, de vasárnap délutánra, a táncba is más ruhát öltöttek.
Az ötvenes években már Varsolcon is a priccsesnadrág volt használatban. Ebből készült vastagabb téli és vékonyabb nyári egyaránt. Felsőtesten az ingre a férfiak láblit vettek. A viselős és ünnepi is posztóból készült, ám ez utóbbiból alig van egy-kettő a faluban (Zsuzska néninek már nincsen). Ennek jellegzetessége a három sor csúcsos gomb és a zsinórozása, mely miatt sinóros vagy zsinyóros láblinak is nevezték. A valamikor elmaradhatatlan gubának még csak emlékét sem tudtam felfedezni Zsuzska néni elmondásából. ő csak arra emlékezett, hogy télen posztóból készült ujjast vettek fölül a férfiak, melynek érdekessége a három zseb (kettő vízszintes nyílással kétoldalt és egy függőleges nyílással a bal oldalon; véleményem szerint ez a valamikori zsebbevágások emléke lehet).
A kisgyermekek ruházata nemtől eltekintve nagyjából megegyező, de mégis van közöttük némi különbség. A kisfiúk itt nadrágban járnak, a kislányok pendelyes ingben, melyre szoknyát, ködmönt vesznek (karton vagy parkét anyagból, az időjárástól függően). A legények és leányok is konfirmálásukkor, nagyjából tizenöt éves koruk után kapták első rend öltözetüket. Erre az alkalomra a lányoknak csináltattak új ruhadarabokat is, de volt, amelyet anyjuktól, nagyanyjuktól örököltek.
 
4. Lábbelik és kiegészítők
 
Mindkét nem általánosan hordta a csizmát (boxcsizma), télen mindenüvé, de templomba nyáron is szigorúan csizmát húznak. A csizmába kapcát tekertek. Nyáron mezítláb, a lányok néha szandálban jártak.
A női ruházat kiegészítője volt a zsebkendő, melyet a kezükben hordtak vagy a kötény gallérjába tűztek. Szélét, két-három sorban, pirossal és/vagy kékkel varrták ki. Ez volt a szerelmi ajándék is: főként táncba és ünnepekre két ilyen zsebkendőt ajándékozott a lány a szeretőjének a bokréta mellett.
A legények kiegészítő viseletdarabjai tehát a zsebkendő és a bokréta voltak. A zsebkendőket úgy hajtogatták össze, hogy díszítése jól lássék, és a lábli két oldalsó zsebébe tették. Ha egy legénynek nem volt szeretője, nagy ünnepekre közeli lányrokona vagy szomszédja adott neki kendőt és készített neki bokrétát, mert ezek az ünnepi viselet elengedhetetlen kiegészítői voltak. A férfi megházasodása után ugyanúgy öltözködött, mint azelőtt, csak a kiegészítők hiányoztak öltözékéből.
 
III. Összegzés
 
Az itt leírt viselet tehát a XX. század közepe táján volt általános, majd a hetvenes évektől kezdve folyamatosan megkezdődött a kivetkőzés, aki hamarabb került városra, hamarabb, mások később tették le hagyományos öltözéküket. Az idősebbek most is viseletben járnak még, 1990-ig még a fiatalok is felvették a templomba. Manapság felújított viselethasználatról beszélhetünk, inkább jelfunkciója van; csak különböző ünnepélyeken (pl. falunap) veszik már fel. Azt mondhatjuk tehát, hogy bizonyos szinten valóban hagyományőrző falu Varsolc, ám a viseletnek nincs meg már a korábbi funkciója. Itt a lányok nem konfirmálnak hagyományos öltözékben és nem is kapja meg minden konfirmált a viseletet, csak a hagyományőrző csoportok tagjai csináltatnak maguknak egy sokkal hiányosabb, valóban csak jelzésértékű ruhát.
 
IV. Felhasznált irodalom
 
Demény István Pál – Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos: Magyar Népi Kultúra Tankönyv. A folklór. A folklór tagolódása (33–37. o.). Kolozsvár, Ábel Kiadó, 2000.
Dr. Kós Károly – Szentimrei Judit – Dr. Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Öltözet (179–207. o.). Bukarest, Kriterion, 1975.
Magyar Néprajzi Lexikon – Szilágyság, Szilágy címszavai, I–V., Bp., 1977–1982.
 
1A folklór. A folklór tagolódása. In: MNK Tankönyv, 34. o.
2Magyar Néprajzi Lexikon Szilágyság, Szilágy szócikke
3Kós K. – Szentimrei J. – Nagy J.: Szilágysági magyar népművészet. 1975.
4Kós K. – Szentimrei J. – Nagy J.: i. m., 179. o.

 

Címkék: népviselet néprajz féléves dolgozat másodév

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr201718248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.