Hiedelemtudás a Szilágyságban

 2009.11.15. 15:46

Hiedelemtudás Szilágynagyfaluban

– féléves néprajz-dolgozat, 2007. –

 

 

I. Bevezető
 
Az ember élete során folyamatosan szembesül olyan helyzetekkel, melyekre nem talál azonnali, adott válaszokat. Ugyanakkor szüksége van rá, hogy megtalálja ezeket a válaszokat, melyek az emberiség kollektív tapasztalatán, a világról szerzett igazolt vagy nem igazolt tudására épülnek, s így együtt egy egységes rendszert, a világképet alkotják. A hiedelem a hagyományos, tudományszemléleti megközelítés szerint olyan hamis tudás, mely szerint a nem létező objektumokat létezőknek tekint, vagy éppen fordítva, létezőket nem létezőkként kezel. Minden kornak megvoltak (és vannak) a maga sajátos hiedelmei, de ezek át is öröklőd(het)nek a múltból a jelenbe.1
A hiedelemlények nagy rendszerében feltétlenül jelentős helyet foglal el a boszorkány alakja, és talán nincs is olyan kultúra, melyben ne jelenne meg ez a hiedelemlény. „A boszorkányság, a varázslás, a mágia, az ezoterikus, okkult tudományok évezredek óta vonzzák és ingerlik az emberi képzeletet. Miközben a hiedelmeknek és praktikáknak e csoportját a nagy világvallások rendszerint elítélték – kétes státusúnak, »sötét«, »démoni«, »ördögi« hatalmakhoz kötődőnek tartották vagy lenézni való »barbár«, »pogány« maradványként, babonaként utasították el –, népszerűségük töretlenül fennmaradt a »laikusok« széles köreiben. A népi gyógyítók, kuruzslók tudománya napjainkig e hiedelemkörre támaszkodott.”2 Az a tény, hogy Európában a XVIII. század végére a keleti peremvidékeken is megszűntek a boszorkányüldözések, nem jelenti, hogy boszorkányok sem voltak többé. A perekben elítélt személyek rendszerint nem, vagy nem olyan formában voltak „bűnösök”, mint azt a vádak állították, és sok boszorkányként tevékenykedő személy soha nem is került bíróság elé. Maga boszorkány voltuk sok esetben csak kívülről ragasztódott rájuk, de, ha be nem is vallották, voltak, akik implicit módon kifejezték, hogy képesek különböző mágikus eljárások végrehajtására.
Pócs Éva tanulmányában3 három boszorkánytípust különít el, melyeket hetvennégy Sopron megyei boszorkányper-jegyzőkönyv megvizsgálása alapján állapított meg (XVI–XVIII. sz.-i perek). Ezek között az A típusú boszorkány a „szomszédsági” vagy „társadalmi” boszorkány; ilyen esetben a konfliktusok kiváltó oka a társadalmi együttélés bizonyos normáinak megszegése, a rontás a boszorkány átkozódásának következménye. A B típusba sorolódnak a „mágikus” vagy „varázsló” boszorkányok. Ők mágiával, varázslással, gyógyítással foglalkoznak, látók vagy bábák, vagy a háztartási mágiát gyakorló emberek. A C típusú csoportba a „természetfeletti”, „éjszakai” boszorkány tartozik, aki álomban, látomásokban jelenik meg.4 A boszorkányokhoz leginkább a rontás képzete kötődik, de vannak olyan boszorkányok is, akik egy személyben rontanak és gyógyítanak, vagy egy másik boszorkány rontását képesek „visszavonni”.
Magyar adatokat tekintve a legnagyobb fontosságú kutatásokat ezen a téren a már említett Pócs Éva, Klaniczay Gábor és Tóth G. Péter végezte. Mindamellett, hogy sok tanulmány jelent meg a (magyar) boszorkányság témakörében, nem állapodhatunk meg ennél, hiszen a hiedelmek folyamatosan (újra)termelődnek, újabb elemekkel bővülnek.
 
II. A gyűjtés
 
A gyűjtés helyszínéül a Szilágysomlyóhoz közeli Szilágynagyfalu nagyközséget választottam; a gyűjtést a téli vakációban és 2007. jan. 13-án végeztem. A falu javarészt (kb. 70%-ban) magyar lakosságú és protestáns (református vagy neoprotestáns) felekezetű. Az adatközlők mindegyike kitért arra, hogy ő nem hisz az ilyen „babonás dógokban”, de azért tudtak egy-két esetről a faluban, sőt, nem egy személyes elbeszélés is volt, amikor az adatközlővel vagy családjával történt valami, amit utólag rontásként értelmeztek. Körülbelül négy-öt idősebb nénivel és egy fiatallal beszélgettem, akik közül F.A.-t és D.P.-t kell kiemelnem. F.A.-t tulajdonképpen „ellenpéldaként”, hiszen ő volt az egyik, aki szinte teljes mértékben elutasította, hogy hinne bármilyen varázsló, mágikus cselekedet erejében. Mesélt ugyan történetet arról, hogy az ő tehenüknek is elvették egyszer a tejét, de nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. D.P. szintén elmondotta, hogy őt reformátusként, Istenben hívőként nem érdeklik a „kuruzslások”. Mindemellett az ő egyik narrációját próbálom meg elemezni ebben a dolgozatban, ezáltal rávilágítva arra, hogy egy protestáns közösségben hogy él a boszorkányokról való tudás, hogyan reagálnak az egyes esetekre a falubeliek.
 
III. A hiedelemtörténet
 
1. Tények és adatok
D.P. több olyan történetet is elmondott, mely azt mutatja, hogy a faluban voltak, sőt, vannak boszorkányok. Egyszer egyik szomszédjuk kölcsön kérte a tehenüket, hogy szántson vele, s míg azelőtt a tehén három, négy liter tejet is adott, utána egy felet is alig. Ebben az esetben, miután „rájöttek”, hogy csakis rontásról lehet szó, az adatközlő férje megfenyegette a szomszédot, hogy ő ugyan nem fél tőle, és nem fog mágikus eljárásokhoz folyamodni, de megveri („mer olyan nagy derék ember vót”), ha nem hat oda, hogy a tehén megint tejet adjon. Más esetben egy öregasszonyt fogadtak be, hogy aludjon az istállóban egy éjszaka. Másnapra az alig pár napos kisborjú teljesen lebénult. Szomszédokkal, ismerősökkel beszélgetve rájöttek, hogy csak az öregasszony igézhette meg. Ez esetben viszont könnyű volt az orvoslás, hiszen az asszony nem szándékosan igézte meg, hanem véletlenül, mert nagyon megcsodálta. Elhívták, s az asszony azt mondta, hogy vágjanak egy-egy tincs hajat mindegyikük hajából (a D.P.-jéből, a férjééből és az asszonyéból), s amelyik nem ég el, az igézte meg. Egyedül az öregasszonyé nem égett meg, ami után bocsánatot kért, hogy nem akarttal rontotta meg, s alig néhány óra múlva a kisborjú felépült. „Nem szégyen az ilyen, hanem baj neki” – mondja D.P.
Adatközlőm elmesélt egy olyan történetet is, melyben a boszorkányokról alkotott képnek egy egészen komplex összefoglalójára bukkanhatunk. Az interjúnak ezt a részét lejegyezve függelékben csatolom, ezért itt leírásakor csak a fontosabb mozzanatokra térek ki. Az adatközlő fiát (Gy.-t) legénykorában „megkötötték”, hogy csak egy lány érdekelje. Miután észrevették, hogy rontásról van szó, eleinte nem akartak tenni semmit, de Gy. meg szeretett volna szabadulni a rontástól, ezért elment ahhoz a férfihez, akit az anyja (D.P.) unokatestvére javasolt neki. A férfi elmondta neki, hogy megkötötték egy madzaggal, amit a lábtörlő alá rejtettek, s ő rálépett, de nem vállalta, hogy segít rajta, mert szerinte egy nála erősebb hatalommal bíró boszorkány rontotta meg. Ennek a férfinek a boszorkány-létét az is bizonyította számukra, hogy mikor Gy. hazafele indult, a barátját, ami „egy olyan csúnya szőrös valami vót”, elküldi vele, hogy vigyázzon rá. Gy. ezt visszautasította. A férfi elirányította egy román falubeli asszonyhoz, aki meg tudja majd gyógyítani. Az asszony kórházban volt, „mert valami erősebb boszorkány jól elverte”, de a férje, aki saját bevallása szerint szintén értett valamicskét a mágiához, vállalta, hogy megszabadítja a rontástól. Ám nem tudott segíteni, mert közben a felesége a kórházban rosszul lett – valószínűleg ő rontotta meg Gy.-t. Ezek után a legény ismét felkeresett valakit, aki azt tanácsolta neki, hogy lopja el a madzagot, mert csak úgy sikerülhet megszabadítani. El is lopta, elvitte, s elégették a madzagot. Úgy látszik azonban, hogy ez mégsem volt elég, mert utána járt még Gy. valamelyik „román községbe”, ahol a papot kereshette fel, mert kapott egy Bibliát, amelyből minden nap imádkoznia kellett. Ez segített végül annyit, hogy felgyógyult, nem volt beteg többé, de megszabadulni a rontástól nem tudott, mert újra s újra megkötötték.
 
2. Elemzés
Ebben az esetben, melyet adatközlőm elmondott, nagyon sok olyan elem van, mely fontos az ő, és bizonyos szinten ezáltal a falu tudatában élő boszorkánykép felvázolása kapcsán. A kiindulópont az a konfliktushelyzet, hogy egy leánynak tetszik egy legény, akinek a figyelmét nem tudja magára felhívni, ezért mágiához folyamodik. Jelen esetben analógiás mágiáról beszélhetünk, hiszen a különböző tárgyak meg-, összekötésére használt madzagot használja fel a leány, hogy célját elérje. Hogy ki is volt, aki azt tanácsolta a lánynak, hogy tegye a madzagot a lábtörlő alá (s hogy konkrétan milyen madzag volt), arról nem szerezhetünk pontos felvilágosítást, csak egy félmondatban jegyzi meg D.P., hogy talán az az asszony volt, akinek az urához elment a fia másodjára – de így is kijelenthetjük, hogy ő a rontó5 személy ebben az esetben. A boszorkányoknak hatalmukban áll az oldás és a kötés, mindkettő lehet rontó vagy gyógyító célzatú is. Itt a rontó célzatú megkötéssel találkozhatunk, melynek eredményeképpen a leány a legényt magához tudja „kötni” (általános, hogy a lányok végeznek ilyen mágikus cselekedeteket). Mivel nem tudták mivel magyarázni, hogy miért változott meg olyan hirtelen a legény, hogy elfelejtette régi kedvesét, ezért csak azt a választ adhatták, hogy valaki őt megrontotta. Bár, megvallásuk szerint nem fontos alkotóeleme életüknek a „kuruzslás” vagy a boszorkányokhoz, mágikus tudással bíró személyekhez való járás, mikor egy olyan helyzettel állnak szemben, amire semmilyen racionális magyarázatot nem találnak, aktiválódik tudatukban a faluban egyébként élő tudás, és maguk is próbálnak keresni valakit, aki segíthet „levenni” a rontást.
Először egy olyan személyhez megy el Gy., akit egyik családtag javasolt, aki ismeri azt a férfit. Pali bácsiról tudják, hogy „boszorkányos ember”, tehát ezzel a tudással megy hozzá Gy., hogy arra kérje, segítsen rajta, adjon neki tanácsot, hogy miként szabadulhatna meg a rontástól. A férfi megállapítja, hogy valóban rontásról van szó, s azt is, hogy mivel, miként történt a megrontás / megkötés. Ő tehát az azonosító / diagnosztizáló, aki felismeri a baj okát, azonosítja, de gyógyítani nem tudja – mint mondja, mert egy nála erősebb boszorkány volt a megrontó. Ha egy boszorkány nem tudta orvosolni azt a bajt, betegséget, mellyel hozzá fordultak, rendszerint ezt azzal magyarázta, hogy aki okozta ezt az állapotot, nagyobb erővel bír nála, amit az ő ereje nem tud visszafordítani. Ilyen esetben vagy a feltételezett megrontóhoz kell elmenni, vagy, jelen példánkban, a tehetetlen mágus irányítja tovább. Érdekes, hogy ez a férfi ahhoz az asszonyhoz irányította, aki, a feltételezés szerint megronthatta a legényt, ki is hangsúlyozva, hogy várja meg, míg az asszony a kórházból kijön, s azután őt keresse fel. Nem tartom kizártnak, hogy miután látta, hogy mivel kötötték meg a legény, azt is láthatta, hogy kicsoda.
Gy. nem akart sokáig várni, elment az asszony férjéhez. Ő alkalmasint a feleségétől tanulhatta a tudományát, mert azt mondta, hogy nem ért annyira hozzá, mint a felesége, de megpróbál segíteni rajta. Az azt követő éjszakán azonban, mikor a legény a férfinél járt, a kórházban az asszony nagyon megbetegedett, majdnem meghalt. A gyógyítás tehát hatott volna, ki is derült, hogy ki volt a károkozó, hiszen a büntetésnek arra kellett szállnia, aki a rontást elvégezte, de a férfi nem vállalta, hogy továbbra is segít, mert féltette a feleségét.
A gyógyító szerepét többen töltik be, mivel nem egy ember segítségével tudott megszabadulni a rontástól. Félig ebbe a szerepkörbe tartozik az előbb említett férfi is, de még inkább az, aki azt tanácsolja Gy.-nek, hogy lopja el a madzagot. Rontást ugyanis csak úgy lehet feloldani, ha a rontó tárgy megsemmisül, megkötést, ha a madzagot, amellyel „megkötötték”, elégetik.
Érdekes mozzanatnak tartom, hogy miután a varázslás működéséhez szükséges tárgyat ellopta és megsemmisíttette, Gy. mégis elmegy valamelyik közeli román községbe, hogy felkeresse az ottani ortodox papot, aki kijelöl neki egy részt a Bibliából (ez utóbbit szintén ő adja), amelyet minden nap elimádkozva megszabadulhat a rontástól. A végső gyógyító tehát a román pap, de azt ő sem tudja megakadályozni, hogy újra meg újra meg ne kössék a legényt. A román pap megléte a hiedelemrendszerben a romániai magyar népi kultúra egyik legjellemzőbb sajátossága. A mágiát rendszeresen alkalmazó román papok, fizetség ellenében más etnikumúakon, vallásúakon is segítenek, de a kizárólag fehér mágiát alkalmazók általában nem fogadnak el pénzt. Ez a segítség maga azonban gyógyító és ártó szándékú is lehet, és kiterjed az egyéni, családi, gazdasági, társadalmi élet bármely részére.6 A családos román pap azonban a gyógyító, segítő szerepkörön ritkán lép túl, mert veszélyes számára a fekete mágia gyakorlása, ugyanis ő maga vagy családja károsulhat miatta szellemileg, fizikailag, anyagilag.7
 
IV. Összegzés
 
Szilágynagyfalu lakosságának tudatában viszonylag elevenen él a boszorkányokról, mágikus cselekedeteket végző személyekről való tudás, bizonyítja ezt véleményem szerint az is, hogy, bár egyes adatok meglehetősen eltérőek, olyanok is tudnak akár napjainkban tevékenykedő boszorkányokról, jósnőkről, akik olyannyira elutasítják ezt a fajta tudást, hogy arról sem akarnak tudomást szerezni, személy szerint kik ezek az emberek. A rontás nemei közül leggyakoribbak voltak az állatok megrontása, a tehenek tejének elvitele, vagy arra is volt példa, hogy egy boszorkánynak tartott nő szomszédságában élő családnak minden háziállata elpusztult, valószínűleg, mondta D.P., a boszorkány átkozta el őket; gyakori volt az igézés is, vagy a szerelmi mágia, de nem hallottam példát arra az adatközlőimtől, hogy ellopott tárgyak hollétéről, a tettes kilétéről hogyan tudakozódtak.
 
V. Adatközlők
 
D.P., 1936, református
F.A., 1920, református
K.J., 1986, szabad keresztény
Ő.K., 1936, református
Ő.M., 1930, református
VI. Irodalom
 
Czégényi Dóra: A román pap Zsibó hiedelemrendszerében. Forrás: http://www.bilet.go.ro/czegenyi.htm
Demény István Pál – Gazda Klára – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tánczos Vilmos: Magyar népi kultúra. Tankönyv (Hiedelem fejezet) Kolozsvár, Ábel Kiadó, 2000.
Keszeg Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 1999.
Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1997.
Rubicon (főszerk. Rácz Árpád). Boszorkányság, Mágia, lélekutazás. XV. évf., 157. sz., 2005/7.
 
VII. Függelék
 
(…)
D.P.: Úgy mondom, hát ahogy vót, hát szígyen is hogy mongyam, mer az éin fiam is meg vót rontva. (…) Hát, vót egy lakadalom, és ott… erőszakkal hazahítták, hogy őtözzenek átal. Hát… eljött a leánnyal, s átőtöztek. És, neki, neki mán vót szeretője, az én fiamnak, de viszont nem vótak még olyan nagyba, hogy hát hívjuk őtet a lakadalomba. (…) Átmentek, felőtöztek, és, drága, többet a fiamnak az a másik leány nem kellett. Hiába ragaszkodott, tüllünk hordta a tejet éveken keresztül, osztán még a leány mindig aszonta, a másik, hogy nincs magának még egy fia, P. néni, mer én szívesen itt maradnék maguknál. Nagyon jól vótunk együtt. (…) Mondom, hogy ez a leány aztán, hogy mit tudtak csinálni, mit nem, de többet a fiúnak senki nem kellett, csak ehhez ment. Na, hát asztán mit tudjon csinálni, …
K.: Nem lehet tudni, hogy mit csinált a lány, hogy…
D.P.: Hát, majd asztán a fiam is elindult ebbe a dologba. Van az a nem tudom milyen Pali bácsi, Somlyón. Az unokatesvérem tuggya, mer én nem nagyon szeretek véle foglalkozni, de az unokatesvérem, az eljárja. Az eljárja a papot is, az eljárja a Pali bácsit is, és akkó ippen ajánta a fiamnak, hogy hát eriggy el Pali bácsihoz, és az megmongya neked, hogy meg vagy rontva, vagy nem vagy megrontva. Mert nem kellett neki senki, hiába szép lányok… És akkor elment ahhoz a Pali bácsihoz. Igen, fiam, aszongya, mehetsz akárhová, akármi, nem kell neked más, csak ez a lány. Vót, … a lábtürülő alá tettek egy madzagot, és te arra rálépté, ahogy menté be, és addig, ameddig az a madzag meglesz, te nem tudsz másövé menni. Met evel kötöttek meg. Hát, ment a Pali bácsihoz Gy. [a fia], megmonta neki, és akkó aszt kérdi a Pali bácsi: Nem félsz, fiam, hazamenni? Há' mitül fíjjek, aszongya, dehogy félek, me' az is egy elég hatalmas ember, mitül féjjek, nem félek én, aszongya, dehogy félek. Mert aszongya, ha akarod, aszongya, akkó van nekem barátom, oszt hazakísértetlek. Há’ milyen barátja van? Hát aszongya, hogy egy olyan csúnya szőrös valami vót. Ez hazakísér, és megvéd, ha valaki elédbe áll. Nem kell nekem, aszongya, szó se rulla, há' mír bántson valaki engem?! És akkor az a Pali bácsi aszonta, hogy hát sajnos, erősebb boszorkánnyal rontottak meg, mint nekem amilyen az erőm. És én nem tok rajtad segíteni. Eriggy fel, megmonta, nem tuom Jázra, vagy Preutyászára [Preoteasa / Paptelek – két közeli román falu], mert ott aszongya van egy asszony, az asszony most a kórházba van, aszongya, mert valami erősebb boszorkány jól elverte. Várd meg, hogy jöjjön haza, majd én szólok neked, és akkor menj, mikor otthon lesz. De Gy. nem győzte várni, nagyon ideges vót, és, elment. Hát ki vót otthun, mint a zura. És aszonta a zura, hogy hó, fiam, hát elintézlek én! Én is értek hozzá, aszongya, igaz, a feleségem többet ért hozzá. Há’ mi történik, drága – az asszony a kórházba vót –, és akkor az ember adott néki valami gazokat. Főzd meg eszt a gazt, idd meg eszt a teát, s meglátod, egy hét múlva elmullik rólad, aszongya, a kuruzslás. Hát mit adott a Jóisten, akkor iccaka a felesége a kórházban rosszul lett. Mert az ura bántotta. (…) Na de azután asztán hiába ment Gy. az öregemberhez, aszonta, nem foglalkozok véled, aszongya, mert a feleségem majdnem meghalt, mert az csinálta. És én, aszongya, fel kellett mongyak véled. Majd esetleg mikor hazajön a feleségem, akkor gyere el. És akkor, aszongya, ű elrendezi. Na de ez asztán csak nem hagyta annyiba, asztán nem is tudom, hova ment el. És ott aszonták, na mennyen nyúgottan haza, ott van a küszöb alatt még most is egy madzag, a lábtürülő alatt, és lopja el. Úgy, ahogy tuggya. Valami okkal-bajjal mennyen oda, és lopja el a madzagot, s hozza el nekem [annak, akihez elment]. És akkor osztán ténleg ellopta a madzagot. És akkor elvitte egy másik emberhez. Az asztán aszongya, na, aszongya, evvel van megkötve. De én esztet elígetem, és, aszongya, többet nem fogják magát bántani. De mondom, nem kellett neki, pedig olyan szép lányok ragaszkodtak hozzá, nem kellett neki egy sem. Csak ez kellett. Na majd asztán, elment asztán, nem tudom, hova ment, román községbe. Ott asztán attak neki egy Bibliát, és a Bibliába hát megjegyezték, hogy hát melyiket imádkozza mindennap. Úgyhogy valami paphoz ment. És – ezt maga tarcsa bé, mindennap imádkozzon. És a Jóisten magának megaggya, hogy meg tuggyon válni tülle. Úgyhogy ű asztán megszabadult tülle. (…) De az öregasszony még most is, még most is jár az ilyen dógokba, úgy atták férjhez az unokájokat is. Úgyhogy majd megháborottak a családok, amelyik családba került, hogy hát hogy vegye el, mert hát… szóval nem szerették. Oszt az én fiam is addig járt, addig járt, míg osztán valamennyire oszt levettík rulla, de oszt ezek is mindig mentek, mindig mentek, pedig az asszon olyan nagy szentasszonynak tartotta magát! És akkor osztán csak összekerült evvel a fehérnéppel. Akkor osztán, mikor összekerült, aszonta, figyelj ide, jó életed énvéllem sose lesz! Ezt jól tudd meg. Me’ engemet megrontottatok. Úgyhogy azóta is, jól vannak, jól vannak, de (…) Én megmontam neked, ne ragaszkoggy hozzám, mer nem ér semmit. Mer mindig felmentek ahhoz a románhoz. Még beteg volt belé a fiam. És akkor addig járt, aszonta a pap is neki, hogy beteg nem leszel többet, imádkozzál, de, aszongya, nem tudsz tőle megszabadulni, mert ezek mindig elmennek és megkötnek.
(…)
 
1 Demény et alii: Magyar népi kultúra. Tankönyv, 151. o.
2 Klaniczay G. – Tóth G. P.: Végtelen történet. Rubicon. Boszorkányság, mágia, lélekutazás, 4. o.
3 Pócs É.: Élők és holtak, látók és boszorkányok.
4 Pócs É.: i. m., 13–14. o.
5 Itt és a továbbiakban a szerepek megnevezése: Pócs É.: i. m., 43. o.
6 Keszeg V.: Mezőségi hiedelmek, 56. o.
7 Czégényi D.: A román pap Zsibó hiedelemrendszerében

 

 

Címkék: kedvenc tanulmány boszorkányság néprajz hiedelem népszokás harmadév féléves dolgozat hiedelemtudás

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr701526978

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.