Racskó Róbert:

 

Enyhülés

 

 – harmadéves dolgozat vizuális kommunikációból, 2007. –

 

 

Racskó Róbert Enyhülés című filmje a II. világháború utáni Somogy megyei sváb kitelepítések és magyarországi valamint felvidéki magyar betelepítések történetét mondatja el az események átélőivel. Erről a film elején megjelenő felirat tájékoztat bennünket, s egyúttal ez az egyetlen direkt rendezői utasítás a filmmel kapcsolatban. Erre szükség van, mert máskülönben nem, vagy csak későre tudnánk rájönni, hogy mi a film témája, hiszen a beszélgetések (beszéltetések) ezt nem árulják el. Ugyanakkor így arra is fel tudunk készülni, hogy milyen kritikai nézőpontot vegyünk fel, hiszen így, egyrészt előzetes tapasztalataink, másrészt háttérismereteink révén „tudjuk”, hogy „milyennek kellene lennie” egy történelmi adatokat feldolgozó dokumentumfilmnek. Igaz ugyan, hogy erre nincsen „recept”, és leginkább csak azt mondhatjuk, hogy vannak filmek, amelyek bizonyos szempontból dokumentumfilmeknek nevezünk. Ilyen szempont például a non-fikciolnalitás, a hiteles személyek (beszélő fejek) szerepeltetése, a narrátor jelenléte, hangja vagy éppen hiánya. Természetesen nem ezektől lesz dokumentum jellegű egy film, mint ahogy ezek megléte sem szavatolja, hogy valóban valamiféle „tényfeltáró” filmmel van dolgunk.
 
Véleményem szerint Füredi Zoltán kategóriái közül1 a riportfilm illik legjobban erre az alkotásra, hiszen a film egészén keresztül csupán az alanyokkal készült beszélgetéseket, annak is csak töredékeit hallhatjuk, láthatjuk. Emellett ki kell emelnem, hogy a film az emlékezetre épít, vagyis, MacDougall szavával élve, az emlékezés filmjének2 tekinthető. Azt véve alapul pedig, hogy a filmben megjelenített események valóban megtörténtek, jogosan kezelhetjük úgy a filmet, mint dokumentarista alkotást. Jómagam ezen szempontok mentén, ezek segítségével próbálom meg elemezni az Enyhülést.
 
 
Nagy előnye a filmnek, hogy nincsen benne narrátor. A néző ugyanis így maga döntheti el, hogy milyen képet alakít ki a megjelenített eseményekről, nincsen egy „isteni hang”, mely manipulálná. A narrátor szerepe egy filmben tulajdonképpen minden esetben félrevezető lehet, hiszen egy nagyon szubjektív vélemény vetítődik ki általa. Jelen esetben ezzel nincsen dolgunk, a rendező a nézőre bízza, hogy a beszélgetések alapján alkosson képet magának az eseményekről, vonja le a következtetéseket, ítéljen vagy feloldozzon.
Ám még így sem beszélhetünk teljes objektivitásról, hiszen a vágás nagyban irányítja a befogadást. Ezért írtam az elején, hogy az egyetlen direkt rendezői utasítás a felirat a film elején. A többi indirekt, csak jelzésszinten irányítja figyelmünket. Az alkotás például egy temetőnek a képével és egy sváb, vélhetően egyházi énekkel indul, ami véleményem szerint eleve megadja a kontextusát a filmnek, valamiféle szolidaritás-félét várva-kérve a nézőtől – nem csupán a (kitelepített) svábok, de a betelepített felvidékiek irányába is. Ez számomra a film során méginkább megerősödik, anélkül, hogy zavaró lenne, sőt, még elfogultnak sem mondanám a filmet. Az az érzésem, hogy ezzel valósítható meg leginkább az objektivitás, pontosabban, hogy a kívülállók számára így adható a lehető legpontosabb kép az eseményekről. Ezt erősíti fel a korabeli híradórészletek bevágása is, csakhogy éppen fordított előjellel. A korabeli híradók ugyanis propagandasztikusan szították a közvéleményt a svábok ellen, mint akik a magyaroktól vették el a földet, házat, egyszóval a jólétet. Ugyanakkor azok mellett foglaltak állást, akik a jó telkek és házak reményében telepedtek be ezekbe a falvakba Magyarországról, és meg sem említette a cseh-magyar lakosságcserét – legalábbis ez látható a részletekből. Érzésem szerint mindez olyannyira nyilvánvaló propaganda, hogy az eleve megkérdőjelezi hitelességét. Mindezek a bejátszások az interjú-részletek között hangzanak el, azokat felerősítve vagy elbizonytalanítva és fordítva.
 
Az interjúkra külön is ki kell térnem. A filmben szereplők az úgynevezett „beszélő fejek” kategóriába tartoznak, általában egy embert látunk beszélni (a tudományos jellegű dokumentumfilmektől eltérően itt nem jelenik meg a név, csupán a végén, felsorolás szinten, de ez természetes, egyrészt a szereplők nagy száma miatt, másrészt ez így mégis ad valamiféle anonimitást is). Meg hát nem is az a fontos, hogy kik beszélnek, hanem hogy mit. A film során kérdés nem hangzik el, vagy alig, egy-két helyzetben egy-egy, a pontosítás kedvéért. A szereplők, mint már írtam, egyenként beszélnek (eltekintve attól a néhány esettől, amikor többen vannak jelen; ezek a jelenetek egy közösségi házban lehetnek felvéve), nem a kamerának, hanem valakinek a kamera mögött, tehát valamennyire életszerű marad a közlés. A szereplők között három csoportról beszélhetünk, a(z itt maradt) svábokról, a magyarországi telepesekről és a felvidéki magyarokról. A három csoport különböző véleményeit, látószögét ütközteti a rendező, olyan módon, hogy az elbeszéléseket, visszaemlékezéseket kronológiai sorrendben vágja össze. Ez követi a logikai sorrendet is – mindenki csak azzal kapcsolatban szólal meg, amit maga is átélt, nem beszél olyasmiről, amiről adott esetben tudhat, viszont nem élte meg. Először tehát a Somogy megyei svábok visszaemlékezéseit látjuk-halljuk arra az időre, mikor a hitleri Németország különleges jogokat ígért azoknak, akik szolidarizálnak vele. Ennek következménye lett, hogy később, a szocialista-kommunista uralomra jutás után deportálták őket Németországba. Innentől bekapcsolódnak a visszaemlékezések fonalába azok az interjúk, melyeket a magyarországi telepesekkel készítettek, majd a felvidékieké is. A rendező azáltal kényszeríti véleményalkotásra a nézőt, hogy más-más, egymásnak ellentmondó véleményeket állít egymás mellé, kihangsúlyozva azt az ellentétet is, ami a különböző csoportok között kialakult annak idején. Az ellentétek azért is nagyon élesek, mert, mint már említettem, elszigetelt egyénekről van szó (pontosabban a film szempontjából elszigeteltek), még a házaspárok sem együtt jelennek meg a képernyőn. Erre ad egy kis feloldást az az egynéhány közös kép. Tehát éppen a narrátor hiánya, ami állásfoglalásra készteti a nézőt, ám ez annyival sokkal jobb, mint egy narrátoros film, hogy nem kínálja tálcán a megoldást vagy a nézőpontot. Emellett a film próbál nagyon objektív maradni – már amennyire ezt a filmkészítés, mint humán feladat keretei megengedik.
 
Mindenképpen ki kell térnem a film egy nagyon fontos aspektusára, mely szintén az eseményeket megélők megszólaltatásával, a „tudományos magyarázat” kihagyásával van kapcsolatban. A legújabb tudományos elméletek ugyanis, melyeknek magyar képviselői között talán legjelesebb Niedermüller Péter, azt vallják, hogy a megtörtént eseményeket nem a struktúrák történetén keresztül kell vizsgálni és szemléltetni, hanem a tapasztalok történetén, vagyis nem a nagy társadalmak, tömegek, a „nagy” történelmi események, egyszóval nem a történelem, hanem az egyének/kis közösségek, a „kisemberek”, a társadalmi gyakorlat, egyszóval a mindennapok vizsgálatának kell döntőnek lennie.3 A film tehát ebből a szempontból is jelentős pozitívummal rendelkezik. Ez azért is fontos, mert objektív történelem tulajdonképpen nem létezik (vagy ez csupán a kézzel fogható archeológiai kutatások eredményeire korlátozódik), a történelem is, valamiféle szinten az emlékezetből, emlékezetekből építkezik, mégis, „a történelem középpontjában egy, a spontán emlékezetet romboló, kritikus szellem dolgozik. Az emlékezet mindig gyanús a történelem számára, melynek valódi küldetése lerombolni és visszaszorítani azt. A történelem megfosztja a megélt múltat legitimációjától.”4 Jelen film tehát, hogy szintén Nora gondolatait folytassam, véleményem szerint egy ilyen, általa tanulmányában lieux de mémoire/az emlékezet helye(i) nevezett hely. Itt találkozik, metszi egymást a személyes emlékezet és az „objektív” történelem, egy újfajta értelmezést, értelmezési lehetőséget adva.
 
Végezetül szeretném kissé a cím szempontjából is értelmezni a filmet. Bizonyos helyzetekben a film mint médium, mint közvetítő jelenik meg, annak segítségével történik meg egyes események feldolgozása, a vétkesek feloldozása. Nem tartom lehetetlennek, hogy ilyen funkciója is volt/lett ennek a filmnek. Hiszen a fájdalmak, sérelmek kimondásával azok elmúlnak, vagy legalább is enyhülnek, a vétkesek vagy ártatlanul vádoltak feloldozást nyernek. Talán emiatt lett Enyhülés a film címe, hiszen az interjúkból kitűnik, hogy a kezdeti harag az alkotás készítésének idejére láthatóan teljesen eltűnt. Erre játszanak rá képi szinten a már említett közösen felvett jelenetek, mintegy összekapcsolva a külön-külön forgatott képeket.
Összefoglalásként szeretném elmondani, hogy a film azért tekinthető dokumentumfilmnek, mivel objektíven próbál meg láttatni történelmi eseményeket. Az objektivitást nagymértékben segíti a „beszélő fejek” használata és a narráció mellőzése. Narrátor tulajdonképpen minden szereplője a filmnek, aki elmeséli tapasztalatait a feldolgozott korról. A rendező a vágásokkal irányítja figyelmünket egy-egy fontosabb gondolatra, képre.
Bár a deportáltakat 1990 után valószínűleg kárpótolták, vagy legalább is már nem üldözöttek, nagyon fontos kérdése a filmnek (mint minden ilyen jellegű alkotásnak, mely emberi helyzeteket mutat be) az etikai kérdés. Már alig néhány képkocka után természetes, hogy a felvett anyag valószínűleg „ellenőriztetve” volt a szereplőkkel, vagy ha nem is, a vágások lehetősége miatt egyes, mégsem a nyilvánosságnak szánt részeket ki lehetett hagyni, úja felvenni. Másfelől ahhoz, hogy ezekről a láthatóan nem kellemes emlékekről beszéljenek, a rendezőnek viszonylag szoros kapcsolatban kellett lennie a szereplőkkel, legalább is jól kellett ismerjék egymást. Erre lehet bizonyíték a film végén megjelenő néhány filmkocka, mely arról tanúskodik, hogy a szereplőknek jó kapcsolata volt a stábbal, mely egyébként nem volt túlságosan nagy, így valamivel még bensőségesebb viszony alakulhatott ki.
 
Racskó Róbert Enyhülés című filmje az olyan dokumentum jellegű filmek közé tartozik, melyek a puszta tények megmutatásával kívánnak ismertetni egy-egy eseményt, tértséget, embereket, ám ennek ellenére a vágás, a képkezelés mikéntje belejátszik a mondanivaló alakításába.
 
 
 
Bibliográfia
 
Füredi Zoltán: Idegenek a kertemben. In: Metropolis, filmelméleti és filmtörténeti folyóirat, VIII. évf. 2sz. 94–108. o.
MacDougall, David: A megfigyelő filmen túl. In: A valóság filmjei. Tanulmányok az antropológiai filmről és filmkatalógus. Dialëktus Fesztivál, Budapest, 2004., 61–75. o.
McLuhan, Marchall: The Medium is the Message. In:
Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek. In: Replika, 1994. június, 115. o.
Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája. In: Aetas, 3. 1999.
Ruby, Jay: Vizuális Antropológia. In: A valóság filmjei. Tanulmányok az antropológiai filmről és filmkatalógus. Dialëktus Fesztivál, Budapest, 2004.
Weinberger, Eliot: A kamera törzs.
1 Füredi Z.: Idegenek a kertemben. In:Metropolis, VIII. évf. 94–108. o.
2 David MacDougall: Az emlékezés filmjei
3 Niedermüller Péter: Paradigmák és esélyek. In: Replika, 1994. június, 115. o.
4 Pierre Nora: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája.

 

Címkék: antropológia dokumentumfilm néprajz enyhülés harmadév féléves dolgozat filmelemzés vizuális kommunikácó racskó róbert

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr171515738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.