Seneca: Phaedra

 2009.11.01. 16:45

Seneca: Phaedra

– féléves dolgozat színháztörténetből, I. év, 2009 –

 

 

I. Lucius Annaeus Seneca
 
1. Élete és munkássága1
(Kr. e. 4–Kr. u. 65)
 
A filozófus, államférfi, költő, drámaíró Seneca a mai Córdobában született, az ugyancsak művelt és nagy tekintélynek örvendő, idősebb Seneca néven ismert római ügyvéd fiaként. Tehetségét és műveltségét tehát már otthonról hozta. Még gyermek volt, mikor apja Rómába költözött, ahol grammatikát és retorikát, majd jogi tanulmányokat folytatott. Apja később visszaköltözött Córdobába, de Seneca ekkora már megszokta a Római életet, és tehetségét is kezdték elismerni, egyesek azt jósolták, filozófus lesz. A minden bizonnyal jóképű fiatalemberre több előkelő hölgynek is fájt a foga, többek között Agrippinának, Domitius hadvezér lányának, a későbbi császár, Néró anyjának. A császár (Claudius) felesége azonban száműzette Korzikára, ahol nyolc évet kellett eltöltenie, ám jelentékeny filozófussá itt vált. „Fő feladatának érezte ettől kezdve mindhalálig, hogy a bölcseletet és az erkölcstant a megszomorított emberek vigasztalásává formálja. Legmaradandóbb elmélkedései a filozófiai igényű vigasztalások.”2
Miután Agrippina Claudius felesége lett, első dolga volt, hogy Senecát visszahozassa Rómába, sőt, fia nevelőjévé léptette elő. Ebben az időben a birodalom első emberei közé tartozott, praetor és consul is volt, az amicus principis megtisztelő és tekintélyes címet is viselhette. Claudius fia, Brittanicus kitagadása és a császár meggyilkoltatása után az uralkodó Néró lett, ám a tényleges hatalmat Agrippina és Seneca tartotta a kezében. Ezt a hat évet tartották Rómában a biztonság és nyugalom korszakának. Ezután Néró uralkodásra alkalmasnak vallotta magát, és ekkor kezdődött a birodalom véres korszaka. A tanítvány többé nem hallgatott mesterére, a Piso-féle összeesküvéssel való kapcsolatba hozásával pedig öngyilkosságba kergették.
 
Seneca tragédiaíróként nem alkotott nagyot – mondhatnánk –, hiszen tíz ránk maradt tragédiája közül kilenc görög tárgyú, és azokat is Euripidész, Szophoklész és Aiszkhülosz művei alapján írta (Hercules furens, Troades, Medea, Phaedra, Phoenissae, Oedipus, Agamemnon), illetve egyiknek nem ismert az eredetije (Thyestes), egyiknek pedig (Hercules Oetaeus) szerzősége erősen vitatott. Az Octavia című darab, melyben Seneca is szerepel, minden bizonnyal más tollából származik. Legjelentősebb római tragédiaköltőnek azonban nem csak azért tarthatjuk (a jól hangzó leg- pejoratív értelme nélkül), mert rajta kívül nem ismerünk latin tragédiaszerzőket, hanem mert a görög kultúra áthagyományozásában megkerülhetetlen szerepet játszott. „Vitathatatlan […], hogy a nagy görög filozófusok eredetibbek és mérhetetlenül nagyobb gondolkodók voltak, mint római közvetítőjük és népszerűsítőjük. Az is bizonyos, hogy a halhatatlan görög tragédiaköltők igazi óriások voltak latin utánzójuk mellett. De az is kétségtelen, hogy a következő évezredekben a görög bölcsességhez is, a görög dramaturgiához is Seneca művei vágták az utat.”3 Tették ezt mindjárt a kereszténység elterjedésének elején, amikor is a III. században „felfedezték” Seneca és Pál apostol levelezését. Ők ketten ugyan sosem leveleztek (bár megeshetett volna), viszont ezek a fiktív levelek közelítették egymáshoz az antik görög és a keresztény kultúrát. Seneca a teljes középkoron át nagy népszerűségnek örvendett, így a reneszánsznak őt nem kellett újra felfedeznie. Hatása minden jelentősebb drámaírón érződik, Marlowe, Shakespeare, Lope de Vega, Calderón, Corneille vagy Racine egyaránt az ő drámáin keresztül kapcsolódott a görög antikvitáshoz. A latin szerző nyelvileg is nagy hatást gyakorolt az európai próza kialakulására.
 
2. Seneca és a halál
 
Valószínűleg nem véletlen, hogy Seneca tragédiaköltő lett és nem vígjátékokat írt, halálhoz való kapcsolata ugyanis fölöttébb érdekes és erős. Azt vallja ugyanis, hogy „élni nem nagy dolog és meghalni a nagy dolog”4, és bár filozófiája nem tekinthető a meghalás művészetének, sokkal inkább élet-tannak, ennek a tannak egyik legfontosabb része a halálmeditáció. Seneca itt Epikuroszt idézi5, és hozzáteszi saját gondolatát: „Ha megtanultál meghalni, elfelejtettél szolgálni. Minden hatalmon fölül állsz, legalábbis mindegyiken kívül. Mit neked börtön, őrség, bilincsek? A te ajtód szabadon leng.”6 Ez a filozófia a halállal való együttélés szabadsághozó voltát hangsúlyozza, a halál, mint valamiféle megváltás jelentkezik. Sok esetben ez jelenik meg a tragédiák hősei esetében is, akik valami elől menekülve várják vagy hívják a halált. Seneca természetesen nem azért élt, hogy meghaljon (valóban nem a meghalás művészetéről van szó), a halál mint megváltás-megváltatás azonban nem egy művében, köztük a Phaedrában is felbukkan. Tragikus fordulata a sorsnak, hogy a filozófus végül nemcsak „legszebb tulajdonát, életének képét”7 hagyja az utókorra, hanem a haláláét is. „Az egyetlen vágással felnyitott, elaggott erekből lassan kiáradó vér nem tud véget vetni életének, ezért ő is, akárcsak Szókratész, a méregpoharat kéri, »s mikor odavitték neki, kiitta, de hiába, mivel tagjai már kihűltek, és teste el volt zárva a méreg hatása elől. Végül fürdőbe vitték, és mikor annak gőzében kiszenvedett, minden gyászünnepség nélkül elhamvasztják.« (Évkönyvek XV, 62 - 64)”8.
 
 
 
II. Phaedra
 
1. Egyezések és eltérések a dráma és a mitológiai szöveg között
 
A görög mitológia szerint mikor Phaidrát, Minósz király és Ariadné lányát Thészeusz feleségül vette, Antiopétól született fia már ifjúvá serdült. A fiú mindig bőségesen áldozott Artemisz oltárán, mikor vadászataiból megtért, ám Aphroditéét elhanyagolta. Az istennő nem hagyhatta ezt bosszulatlan: Phaidra szívében keltett szerelmet mostohafia iránt (míg Thészeusz Peirithoosz társaságában az Alvilágban időzött). Hippolütosz ezt felháborodottan elutasította, mire Phaidra öngyilkos lett. A hazatérő férj a búcsúlevélben arról értesült, hogy fia erőszakolta meg feleségét, ezért kérte Poszeidónt, hogy a három megígért kívánságból egyik fia megbüntetése legyen. Artemisz csak Hippolütosz szörnyű halála után mondhatta el neki, hogy ártatlanul szenvedett fia, és felesége is csak Aphrodité féltékenysége miatt szeretett bele a fiúba. Halála után megbecsülés övezte Hippolütoszt; Phaidráról nem ír a mítosz.9
A tragédiának (mint, mondhatni, Seneca műveinek általában) egyik legszembetűnőbb jellemzője a hosszú monológok. Maga az első felvonás is Hippolytusnak, Theseus fiának vadásztársaihoz intézett utasításaival kezdődik, majd, mintegy jelenetváltással Phaedra és a Dajka párbeszédéből (váltakozó monológjaiból) tudomást szerzünk az eddig történtekről és az asszony „gyötrő lángjáról”10. A Dajka próbálja észre téríteni a nőt, akinek szerelmét – a mitológiai történettől eltérően – nem egyértelműen Aphrodité szította, Phaedrát Hippolytus szépsége és fiatalsága bűvölte meg.
Phaedra
Bármit szólsz, tudom,
dajkám, igaz mind, mégis őrület taszít
a bűnbe. Lelkem tudván önvesztére tör,
s mindegyre, józan szó hiába kérleli,
miként ha vízre túlterhelt bárkát bocsát
balsorsu hajósa, s mindenhez hiába nyúl,
s hajója végül süllyesztő zátonyra fut.
Az ész hatalmán úrrá lesz a szenvedély
s ama büszke isten lelkemben mindent betölt.
E szárnyas ifjú úr e földön mindenütt,
s még Iuppitert is teljes lánggal perzseli.
A csatákban első is tüzes fáklyáitól,
a háromágu villámszóró mester is,
s ki az Aetna-hegység folyton forró katlanát
táplálja, hozzá képest kis tűztől hevül.
S Phoebust magát, a dárdát biztosan dobót,
még biztosabban lőtt nyíllal találja el,
hisz röpte vészt hoz égre s földre egyaránt.”11
A felvonás végén a Kar hosszú monológjában Cupidóról és hatalmáról szól, arról, hogy azt senki sem kerülheti ki:
Szerelembe vegyül tengeri szörny is,
s elefánt azonúgy. Mindet igában
tartja az ösztön. Nincs kire nem hat.
S még harag is fogy, ha kívánja a vágy,
ős gyűlöletet fojt lángtüze el.
Folytassam-e még? Mostohabosszút
győz meg e bús vágy.”12
A második felvonás elején a Kar a Dajkától kér magyarázatot, aki elmondja, hogy úrnője már alig él a szenvedélytől, majd Phaedra tűnik föl: nem akar semmilyen díszes ruhát, ékszert. A Dajka, látva szenvedését, szeretné meggyőzni Hippolytust, hogy „Szeretni tanuljon, lángjuk kölcsönös legyen”13. Ám a fiú nagyapja, Aegeus feleségének, Medeának vétke miatt14 minden nőt gyűlöl, a Dajka nem jár sikerrel. Megjelenik Phaedra, félholtan, elhatározza, hogy bevallja mostohafiának szerelmét, bár nehezen veszi rá magát. Hippolytus anyjának tekinti, segíteni akar neki, hogy megnyugtassa, de amikor megtudja, hogy Phaedra mitől szenved, haragra gerjed:
„Nagy istenkirály,
nyugszol nyugodtan ily bűn láttán s hallatán?
Dühödt kezeddel mennykövet mikor hajítsz,
ha most derült vagy? (…)”15
Phaedra, az elutasítás láttán szívesen venné Hippolytus kezétől a halált, de a fiú ezt sem adja meg neki. A Dajka (nem Phaedra, mint a mítoszszövegben), megtorlásul, az ifjúra tereli a gyanút, mivel tanú nem volt, bárki elhiheti, hogy a „parázna Hippolytus”16 volt a bűnös.
A harmadik felvonásban a megérkező Theseust a Dajka jajveszékelése fogadja. Elmondja neki, hogy Phaedra halni készül, majd a király feleségét vallatja, mi oka erre. Mikor megtudja, Neptunushoz fordul, akinek ígérete értelmében teljesítenie kell Theseus kívánságát („Többé ne lásson Hippolytus fényes napot”17). A felvonást a Kar összegző szava zárja:
(…) Ér ártatlant
szörnyü szegénység, s vétkével erős
úr a parázna.
Ó, híg becsület, s hazudó hírnév.”18
Az utolsó előtti felvonásban a Hírnök és Theseus párbeszédének lehetünk tanúi: az apa elmondatja, milyen halálra lelt hűtlen fia. Az ötödik felvonásban karddal a kezében megjelenő Phaedra nem bírja elviselni, hogy halálba küldte a szeretett ifjút, elmondja férjének, hogy Hippolytus ártatlanul bűnhődött, és megöli magát. Theseus összeszedeti fia tetemének szétszóródott tagjai és máglyán égetteti el, míg Phaedrát eltemetteti, „hogy e hitszegő főn föld feküdjék súlyosan”19.
 
2. A szenvedély és a halál drámája
 
A görög mitológiai történet az embereket mintegy bábukként használja az egymásra féltékeny istenek kezében – Seneca teljesen kiiktatja az isteni apparátust. Szereplői önakaratukból cselekszenek, az eredeti történetből csak annyit tart meg, amennyire szüksége van a tragédia vázához, de műve az emberi sorsot-sorsokat mutatja be. Éppen ezért az emberi érzések (szerelem, szenvedély, féltékenység, düh, maga a halálvágy is) sokkal erőteljesebben jelentkeznek, hiszen a cselekménynek ezek a mozgatórugói. Mikor Phaedrát megismerjük, már szenved az általa is szégyenletesnek tartott érzések miatt, de nincsen szó arról, hogy Aphrodité művelte volna ezt vele. Az egyetlen külső ok, amit felhoz mentségére, az az anyjától örökölt balsorsa:
Nyomorult anyámnak végzetes balsorsa sújt.
Szerelmi bűnünk erdő sűrűjén fogan.
Anyám, ki szültél, sajnállak, határtalan
bűnödbe, hogy vad csorda bősz vezérfiát
merted szeretni. (…)”20
A Dajka hiába próbálja meggyőzni, hogy szerelme nemcsak bűn, hanem lehetetlen is, a hősnő mindenre talál választ, s ennek mindegyike ugyanazt erősíti: szenvedélye olyan erős, hogy nem törődik sem távollevő férjével, sem mostohafia nőgyűlöletével, sem a szégyennel. Itt azonban még hajlik rá, hogy meggyőzni nem tudja szerelmét, akkor legyőzi: a szenvedés helyett inkább a halált választja.
Csak egy tanács van, balsorsomból egy kiút.
Férjem követnem. Jöjj, elűzd a bűnt, halál.
(…)
Holtam bizonyos már. Módját nem tudom csupán.
Éltem kötélre kössem? Kardba essem-e?
A mélybe Pallas váráról zuhanjak-e?
Jaj, fogj, karom, te, fegyvert, erkölcsbosszulót.”21
A halál tehát már az első oldalakon megjelenik, mint megváltás-lehetőség, egyelőre a még be nem teljesedett, csak gondolatban létező bűn elkerülése végett. Ez a vágy Phaedrában éppoly erős, mint szenvedélye – éppen ezért valamiféle következetlenséget is érzek benne, bár kétségtelen, hogy így lesznek rendkívül erősek és szuggesztívek a képek. Erre csak rásegít a Kar szövegrésze (melyből néhány sort fentebb idéztem már), amelyben kétségtelenül meggyőződhetünk afelől, hogy ebben a tragédiában nem valamiféle istenbosszúról van szó, hanem az ember természetéből fakadó, akarata fölötti (illetőleg alatti) tulajdonságról: az ösztönről. (Nem akarok a freudi filozófiához közelíteni, csak azt írom, ami a szövegből konkrétan kiolvasható.) Ezért válik a tragédia lélektanibbá, mintha csak a mitológiára alapozna: az emberen kívül álló, mégis nagyon is emberi jellemvonások alakítják a szereplők akaratát és így a cselekményt is.
Említettem a főhős alakjában érzett következetlenséget, ám arra később térek ki, most a Dajkáról írnék pár gondolatot, az ő alakja ugyanis szintén rendkívül érdekes. Ő Phaedra lelkiismerete, de akarata is: ő figyelmezteti a bűnére és próbálja észre téríteni, de ugyancsak ő az, aki próbálja meggyőzni Hippolytust, hogy tekintsen kedvesebben a nőkre, főleg a mostohaanyjára (hátha így elsimíthatnák az ügyet), és az is ő, aki kitalálja és elterjeszti a pletykát, hogy valójában a fiú volt a hibás. Furcsa a viszonyulása a történtekhez, hiszen a dajka általában az a szereplő, aki elsimítja a dolgokat, mindig az általános értelemben vett jóra törekszik, mindemellett álláspontjához ragaszkodik. Itt nem erről van szó. Mindent megpróbál ugyan a legjobban intézni, de a szenvedély úrnőjéről rá is átragad: az az érzésem, nem gondolja meg, hogy mikor mi lenne a legjobb egy adott helyzetben, hanem a legelsőnek legjobbnak vélttel próbálkozik (lásd például amikor meg akarja győzni Hippolytust, de hogy ez nem sikerül, nem Phaedrát próbálja mégis támogatni, hanem Hippolytusra hárítja a felelősséget).
Phaedra szenvedélye és vágyai közötti feszültségben érzett következetlenségnek – minden bizonnyal – jó oka van. A nő nem a szerelmes, majd meghalni vágyó asszonyt testesíti meg, hanem magát a szenvedélyt, a halálvágyat. Seneca műveit szokták intelmeknek is tekinteni, melyekkel sokkolni akarta olvasóit, s ehhez erőteljes képekre és megfogalmazásokra volt szüksége. Ha Phaedra személyében az emberileg logikus ok-okozati viszonyokat keressük, egy idő után elakadunk: ha meg akar halni a szenvedélye miatt, mért nem teszi meg; ha nem elég erős meghalni, honnan van ereje bevallani érzéseit, majd később a halálba küldeni a szeretett fiút; a dráma során tejesen elgyengült, épp csak, hogy élő asszonynak a tragédia végére honnan lesz ereje mégis megölni magát? Ha viszont úgy tekintünk rá, mint az elítélendő szenvedély képviselőjére, a szabadsághozó halál filozófiájának kiteljesítőjére, akkor már nem a dolgok logikus egymásutániságát kutatjuk benne és tetteiben, hanem, a példázatszerűség kedvéért egy személybe összezsúfolt, összes, e két érzéshez köthető tulajdonságot. Seneca nem egy ember vagy család tragédiáját dolgozza fel, hanem a mitológia felhasználásával eszméket, általános emberi érzéseket és szenvedéseket mutat be. Itt burkoltan mondja ki azokat az erkölcsi tanításait, amit a Levelekben nyíltan, konkrétan fogalmaz meg.
 
III. Bibliográfia
 
Hegedüs Géza: Világirodalmi arcképcsarnok. Elektronikus változat: Szentendre, Interpopulart Könyvkiadó, 1999. (Arisztophanészre vonatkozó cikk hivatkozása: http://mek.oszk.hu/01300/01391/html/vilag010.htm)
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. Bukarest, Kriterion, 1971.
Seneca (Wikipédia – http://hu.wikipedia.org/wiki/Seneca)
Seneca tragédiái. Fordította: Jánosy István, Kárpáty Csilla, Ruttner Tamás. Az utószót Szilágyi János György írta. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1977.
Seneca: Vigasztalások. Erkölcsi levelek. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Révay József és Kurucz Ágnes. Elektronikus változat, a hivatkozás címe: http://mek.oszk.hu/00400/00482/00482.htm#e
Tillmann József A.: Széljegyzetek Senecához. Hivatkozás címe: http://www.c3.hu/~tillmann/egyebek/adseneca.html
Trencsényi-Waldapfel Imre: Görög regék. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1990.
1 A Wikipédia Seneca szócikke (hivatkozás a bibliográfiában) és Hegedüs: Világirodalmi arcképcsarnok I–II. alapján
2 Hegedüs: i. m.
3 I. m.
4 Idézi Tillmann József A.: Széljegyzetek Senecához (hivatkozás a bibliográfiában)
5 »Edződj a halálra« – vagy ha jobban tetszik, arra, hogy csatlakozz az istenekhez.Seneca: 26. levél. In: Vigasztalások. Erkölcsi levelek.
6 Uo.
7 Tacitus; idézi Tillmann: i. m.
8 Tillmann: i. m.
9 Trencsényi-Waldapfel I.: Görög regék
10 Seneca: Phaedra. I. felvonás (119. sor)
11 I. m. I. felv. (178–194. sor)
12 I. m. I felv. (351–357. sor)
13 I. m. II. felv. (415. sor.)
14 Megölte gyermekeit, ezért menekült Athénbe, ahol a király, Aegeus felesége lett. Mikor Theseus Athénbe érkezik, el akarja veszejteni, de Aegeus felismeri a kardról, hogy a fiáról van szó, így megmenekül. (Seneca tragédiái. 261. o.)
15 Seneca: i. m. II. felv. (671–674. sor)
16 I. m. II. felv. (726. sor)
17 I. m. III. felv. (946. sor)
18 I. m. III. felv. (985–988. sor)
19 I. m. V. felv. (1280. sor)
20 I. m. I. felv. (113–117. sor)
21 I. m. I. felv. (253–261. sor)

 

Címkék: latin görög seneca római phaedra színháztörténet féléves dolgozat teatro elsőév teatrológia

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr401484395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.