Hercule Poirot én-konstrukciója

 2009.07.03. 10:05
Ezt a dolgozatot negyedéven írtam, 2008-ban, komparatisztikából.
 
Hercule Poirot én-konstrukciója
„Nevem Hercule Poirot, és valószínűleg
én vagyok a legnagyobb detektív a világon.”
 
Agatha Christie
Hercule Poirot a krimi koronázatlan királynőjének tartott írónő, Agatha Christie egyik leghíresebb szereplője. Agatha egy háromgyermekes angliai család legkisebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1890-ben; gyermekkorában operaénekesnő szeretett volna lenni, ám erről le kellett mondania. Az első világháború ideje alatt (miután 1912-ben feleségül ment Archibald Christie-hez) szülővárosa kórházában ápolónőként, majd levizsgázott, és egy gyógyszer-laboratóriumban dolgozott. Ekkor (1916.) kezdett el első könyve tervén gondolkodni, mely 1920-ben jelent meg A titokzatos stylesi eset cím alatt főszerepben a háború viszontagságai miatt Angliába menekült nyugalmazott belga nyomozóval, Hercule Poirot-val. Első hőse azután végigkíséri életén több regényének és novellájának is főszereplőjeként (bár 1930-ban már nagyon kiállhatatlannak érezte, az olvasók viszont rajongtak érte). Agatha Christie 1976-ban halt meg.

 
A krimi műfaja – a Poirot-hoz vezető út
E. A. Poe 1841-ben megírta A Morgue utcai kettős gyilkosság-ot, mely később a krimi archetipikus képviselőjévé vált. A világirodalom első detektívje, C. Auguste Dupin a ráció fegyverével oldja meg a bűnügyeket, barátjával beszélgetve. Így születik meg a detektív-jóbarát páros is, melynek célja az, hogy a beszélgetések egyfajta platóni dialógusokként működhessenek[1]. Ezt a példát a klasszikus krimi sokáig követi, így tesz Agatha Christie is, mikor megalkotja Poirot és Hastings alakját.
Az európai krimi (benne főként Christie-re gondolok) ugyanakkor más szempontból is megmaradt a Poe adta klasszicitásnál. Az európai nyomozók nem verekednek, a történetekben nincsenek véres jelenetek, általában a gyilkosság is a „háttérben” történik. Ezzel szemben a rejtély megoldását az ésszerű gondolkodás, az agymunka segíti elő, vagyis, szintén Szántai szövegére hivatkozva: „A rejtély tehát adott, a feladat pedig a megoldás maga”.
 
Hercule Poirot
Christie magánnyomozóját tízből kilenc ember biztosan ismeri, akár olvasóként, akár tv-nézőként. Poirot külseje rendkívül jellegzetes: alacsony termetű, tojásfejű, díszes és ápolt bajuszú férfi, maga a megtestesült elegancia, mintha mindig skatulyából húzták volna ki. Rendkívül büszke kis szürke agysejtjeire, „Szabadon, és képmutatás nélkül beismerem, hogy remek ember vagyok.” – vallja magáról.
Poirot én-konstrukcióját elsődlegesen a Feketekávé c. regényt alapul véve szeretném felvázolni, később bevonva az elemzésbe néhány egyéb novellát is. Christie olyan figurát teremtett, aki kicsit a mindentudó narrátor szerepében tűnik föl a történetekben. Poirot mindent tud, mindent lát és mindent megold. Természetesen ez nem csökkenti zsenialitását, de talán az is eszünkbe jut, hogy vajon létezhet-e egyáltalán ilyen precíz és ekkora szürkeállománnyal rendelkező ember. Az említett regény legelején Poirot önmagáról alkotott jellemzését olvashatjuk, ami tökéletes kiindulópont az elemzéshez:
„(…) odament a nappali másik végében álló nagy tükörhöz, és szemügyre vette a tükörképét. Hatvan körüli, középmagas [valamivel később: »a magassága alig haladta meg az egy méter hatvan centit«[2] – Sz. E. R.], kissé zömök, de arányos testalkatú urat látott, kellemesen gömbölyödő kis pocakkal; feje szabályos oválist képezett, és a legszembetűnőbb jellegzetessége egy bajusz volt, egy rendkívüli gonddal ápolt kackiás bajusz. Poirot szemlátomást elégedett volt azzal, amit látott, nyájasan odabiccentett tükörképének, (…)”[3]
Láthatjuk: a belga nyomozó az a fajta ember, aki nagyon szeret tetszeni magának. Ez külső és belső tulajdonságaira egyaránt vonatkozik. Amikor beszél, mondatai tele vannak önreflexiókkal, ha pedig a narrátor közvetíti gondolatait, azok is folyton saját személye körül forognak valamilyen módon. Szintén a Feketekávé elején a múltról merengve többször is megjegyzi, hogy ő nem az az ember, aki visszasírja a múltat, ebben sem hasonlít embertársaira. Hol vannak már a fortélyos bűntények, melyeket együtt oldottak meg Hastingsszel, melyekért érdemes volt élni – a földhözragadt nyereségvágy Hercule Poirot-nak mélyen rangján alul való[4]. Hanem amikor meghívást kap Sir Claud Amory házába, ahol végül két bűntettet is fel kell fedeznie (egy gyilkosságot és egy értékes irat ellopását), újból lendületbe jönnek a szürke kis agysejtek, s ezt nem győzi hangoztatni:
Eh bien, Hercule Poirot eleve világosan lát bizonyos dolgokat, amelyek nála kevésbé fogékony elmék számára korántsem egyértelműek.”[5] – amire Hastings rögtön megjegyzi, hogy annyira beképzelt, megérdemelné, hogy egyszer felsüljön. Mindezek ellenére készségesen elismeri, hogy nem látja át Poirot gondolatmenetét; meg is jegyzi egyszer-másszor, hogy „de jó ötlet”, nyomban alkalmat adva ezzel Poirot-nak az újabb öndicséretre: „Persze, hogy jó ötlet, mon ami. Én találtam ki. Én, Hercule Poirot.”[6] – a nyomaték kedvéért kétszer is kiemeli az egyes szám első személyű névmást.
Természetesen Poirot sem ebben a történetben, sem sehol máshol nem sül fel. A rejtélyt különböző fortélyokkal és a gyilkosnak állított csapdákkal megoldja, és az olvasónak az az érzése, hogy a detektív már legalább a második pillanattól tudta a megoldást, csak a hatás vagy a megbizonyosodás kedvéért – vagy puszta kedvtelésből – töltött el ennyi időt a nyomozással.
 
Poirot-nak egy rangján aluli ügy olyannyira rangján aluli, hogy már csak azért is elvállalja – és magától értetetődően egy valós ügy sikeres felderítésével zárul a történet. Jó példa erre A szakácsnő eltűnik[7] c. novella. Egy „tömzsi, vörös képű asszonyság”arra kéri a neves nyomozót, találná meg szakácsnőjét. Poirot nem tudja, sírnia, vagy nevetnie kellene az eseten, hogy ilyesmivel keresik meg őt, de végül felháborodásán mégis humorérzéke győz, s biztosítva a hölgyet, hogy valóban nagyon komoly ügyről van szó, vállalja. Mikor semmit sem talál, és a megbízója, férje intésére megköszöni szolgálatait, a kis belga emberben felébred újfent büszkesége, és már saját szakállára is folytatja a nyomozást. Végül egy egészen csekélyke jelből, egy bádog utazódoboz megemlítéséből jön rá, hogy mi lappang a háttérben (egy nagy összegű értékpapír-rablás és gyilkosság). Viszont el kell ismernie, hogy nem szabad a semmitmondót alábecsülnie.
Talán A cornwalli titok[8] c. történetben láthatjuk meg Poirot emberi (értsd: nem zseni) arcát. A bonyolult gyilkossági ügy esetében a detektív megtalálja ugyan a bűnöst, de nincsen rá semmi bizonyítéka. Bár egy kis színjátékkal kicsal egy aláírást előre megírt vallomása alá a gyilkostól, de be kell ismernie: „(…) mondjam azt tizenkét tuskó cornwalli esküdt előtt, hogy én, Hercule Poirot tudom, hogy ő tette? Kinevetnének.”[9]
Mint már többször írtam, Hercule Poirot kitűnő, kivételes és mindenben más ember fölött áll. Nemcsak az észjárására, a kis szürke agysejtjeire vonatkozik ez, hanem az élet minden területére, beleértve a betörést vagy a magántitok megsértését is. Példaként szeretném megemlíteni A lefátyolozott hölgy[10] c. novellát. A történetben egy magát híres dámának kiadó hölgy keresi fel Poirot-t, hogy szerezne meg egy kompromittáló levelet. Az érdektelennek látszó ügy (Hastings, Poirot hűséges barátjának nagy csodálkozására) fellelkesíti a belga nyomozót, mint kiderül, nem hiába, hiszen a hölgy valójában néhány nemrégiben elrabolt, nagy értékű drágakövet szeretett volna megkaparintani. Ez az eset azonban jó alkalomként szolgált, hogy Poirot-t másik, „bűnözői” oldaláról is megismerjük. A novella elején arról szerezhetünk tudomást, hogy a detektív meg van győződve róla, hogy becses személye tartja rettegésben az alvilágot, ennek köszönhető, hogy az utóbbi időben olyan kevés bűntényről lehetett hallani. A nemrégiben elkövetett ékszerrablás kapcsán pedig megjegyzi Hastingsnek, hogy természetesen ő sokkal jobban csinálta volna, mármint a rablást, hogy egyik bűnözőt se kaphassák el. Abbéli vágya pedig, hogy kijátszhassa a törvényt (természetesen csak a változatosság kedvéért), nemsokára teljesült is. Az említett levelet ugyanis kisebb-nagyobb „bűntények” elkövetésével tudta csak megszerezni: hamis névjegykártyával, mint a Scotland Yard megbízottja bejutott abba a házba, ahonnan a levelet meg kellett szerezniük, s riasztó-felszerelés címe alatt elfűrészelte egyik ablak zárját; este Hastingsszel szabályosan betörtek a házba és ellopták a dobozt, amiben a levél volt. Mikor barátja kérdőre vonta, Poirot csak annyit felelt, hogy „Nyomozást folytattam egy bűnügyben!”, amit a kapitány természetesen nem értett. Mint ahogyan azt sem, hogy hogyan olvashatta el másnak a levelét, hiszen ez úriemberhez nem illik – csakhogy ezt Hercule Poirot cselekedte. Utólag természetesen tudjuk, hogy a kis láda tartalmának átkutatásával Poirot valóban egy bűnesetet, az eltűnt gyémántok esetét tárta fel, de mindez mellékes, ha abból a szempontból vizsgáljuk a történetet, hogy a nyomozó hogyan tekint önmagára. Ugyanis azt az Agatha Christie-olvasó nyomban felfedezi, hogy Poirot rendkívüli (de jegyezzük meg, bájos) módon büszke magára, viszont itt azt is megtudhatja, hogy ez valóban az élet minden területére vonatkozik. Egy Hercule Poirot kifinomult és fenséges tud lenni akkor is, amikor csal és betör, nem számítható az „átlagos halandók” sorába akkor sem, amikor úgynevezett magántitkot sért.
 
Összefoglalás
Agatha Christie úgy alkotta meg nyomozóját, hogy tévedhetetlen legyen. Mint a felsorakoztatott példákból, kitűnik, Poirot minden helyzetből győztesen kerül ki, sosincsen megoldhatatlan rejtély számára. Természetesen a regényfőhősi szerep is megkívánja ezt, hiszen a főszereplőnek (főként, ha sorozatról van szó) mindenben sikert kell elérnie, hogy tovább „élhessen”, ugyanakkor megkérdőjelezem, hogy feltétlenül ilyennek kell-e lennie egy történet központi alakjának. Hercule Poirot beképzelt, büszke, kiállhatatlan, és sorolhatnánk a negatív jelzőket – de agyműködése zseniális. Én-képe az általam többé-kevésbé ismert nyomozók közül a legkirívóbb: Miss Marple aranyos, bár agyafúrt öregasszony, Maigret vad, magányos farkas, Columbo bohóc. Mindegyik tisztában van képességeivel, de egyikük sem henceg vele. Poirot szinte mániákusan foglalkozik magával, külsejével és gondolkodásmódja rendkívüliségének csillogtatásával. Én-konstrukciója tökéletes, és nem eshet csorba rajta. Nem azért, mert az író nem akarja, hanem mert szilárd lábakon áll. S ez éppen a beképzeltségéből fakad. Poirot zsenialitása és büszkesége szoros összefüggésben állnak egymással, ugyanis egyik a másikat táplálja és támasztja alá. Elért sikerei arra engedték következtetni, hogy tehetséges a szakmájában, és ez arra indította, hogy magát a világ legjobb detektívjének tartsa. Ha véletlenül egy aprócska részletet nem vesz észre eléggé hamar, akkor „tökkelütöttnek”, figyelmetlennek, tehetségtelennek bélyegzi meg magát; ha egy ügynek nem sikerül végére járnia (vagy téves „diagnózist” állít fel), mélységesen felháborodva fakad ki belőle, hogy arra még nem volt példa, hogy Hercule Poirot-nak ne sikerüljön megoldania egy rejtélyt. Ha pedig végre megvan a megoldás, nyugodtan és önelégülten dől hátra karosszékében, hiszen az csak magától értetődő, hogy ő, a nagy Hercule Poirot mindent kinyomoz.
Christie belga detektívjének javára kell azonban írnom egy-két nagyon is emberi vonást, bár ő maga messze az emberek fölött áll. Talán kissé álszerényen, de majd’ minden történet végén, amelyben a Scotland Yard a hivatalos nyomozó a dicsőséget átengedi Japp felügyelőnek (természetesen Hastings és mi, olvasó-nézők tudjuk, hogy mi is az igazság). Ugyanakkor mély rokonszenvet érez az elesettek és segítségre szorulók iránt, nem egyszer nevezi magát Poirot papának. Kénytelen-kelletlen önkritikát is gyakorol, ami annál tiszteletreméltóbb, hogy tudjuk, ezt nem sűrűn teszi meg. Végül minden tettén átsüt egy nagyon sajátos báj, ami kiállhatatlansága ellenére rokonszenvessé teszi az olvasók számára. Ezek a tulajdonságai azok, amelyek miatt bizton merem állítani, hogy személyisége stabil lábakon áll, én-konstrukciója tökéletes.

 

Bibliográfia
 
Christie, Agatha: Feketekávé. Az eredeti (szín)mű megjelenési éve: 1930. Regénnyé átdolgozta Charles Osborne.  H. n., Magyar Könyvklub, é. n.
Christie, Agatha: Poirot bravúrjai I–II. kötet. Budapest, Hunga-Print Nyomda és Kiadó, é. n.
Szántani János: Non-non-non, mon ami, Poirot már tudja! Internetes forrás: http://www.korunk.org/2002_7/szantaij.htm

[1] Szántani János: Non-non-non, mon ami, Poirot már tudja! Internetes forrás: hivatkozás az irodalomjegyzékben.
[2] Agatha Christie: Feketekávé. 59. o.
[3] Uo. 5. o.
[4] Uo. 7. o.
[5] Uo. 80. o.
[6] Uo. 167.
[7] In: Agatha Christie: Poirot bravúrjai I-II. 35–59. o.
[8] Uo. 60–84. o.
[9] Uo. 84. o.

[10] Uo. 370–389. o. 

Címkék: irodalom tanulmány negyedév féléves dolgozat komparatisztika poirot én konstrukciója

A bejegyzés trackback címe:

https://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr481223914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.