„SZÓKRATÉSZ: Említésre méltó feladattal aligha foglalkozhatna valaki, s ugyanakkor sokfélét tudna utánozni sikeresen, amikor még az egymáshoz közelinek tetsző kétféle utánoznivalót sem tudják ugyanazok jól visszaadni, mint például akik egyben komédiát is, tragédiát is játszanak. Vagy az előbb nem ezeket nevezted utánzóknak?

ADEIMANTOSZ: De igen. És igazad van, hogy nem tudják mindkettőt ugyanazok jól csinálni.

SZÓKRATÉSZ: A rapszódoszok sem lehetnek egyben színészek.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem.

SZÓKRATÉSZ: De még a tragédia és a komédia színészei sem ugyanazok, pedig mindkettő utánzás.

ADEIMANTOSZ: Utánzás.

SZÓKRATÉSZ: Adeimantoszom! Azt hiszem, még ennél is kisebb részekre hasadozott az emberi természet, úgyhogy képtelen sokfélét szépen utánozni, vagy olyasmiket kifejezni, melyek mint utánzatok csak megközelítőleg hasonlók.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.” (Harmadik könyv, VII.)

 

„XII. SZÓKRATÉSZ:Ugye rendelést kell tennünk költőinknek, és kényszerítenünk kell őket, hogy költeményeikbe plántálják bele a jó erkölcs képmását, különben nálunk nem költhetnek, valamint a többi alkotónak is így kell rendelkeznünk, és útját kell szegnünk, hogy a féktelen, szolgai, otromba rossz erkölcsöt örökítsék meg élőlények képében, épületeken vagy valami más alkotáson; és aki erre képtelen, az nálunk nem alkothat, nehogy e rossz példákon nevelődve őreink, mint valami rossz legelőn, minden nap a sokféle gazból kicsinyenként sokat szakajtsanak és legeljenek, és így észrevétlenül valami nagy bajt támasszanak a lelkükben; hanem olyan alkotókat kell keresnünk, akik szép lelkükből képesek fürkészni a szép és a szépalakúság természetét, hogy mintegy egészséges helyen lakva ifjaink mindenből hasznot húzzanak, s a szép dolgokról valami megihlesse látásukat és hallásukat, amint egy fuvallat jó levegőjű tájakról egészséget hozván, és gyerekségüktől fogva észrevétlenül a szép beszédhez hasonlóvá képezze őket, szeretetet és összhangot oltva beléjük.

GLAUKÓN: A lehető legszebben nevelődnének így.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, Glaukón, azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve ha valaki helyesen nevelődik, ám ha nem, az ellenkezőjévé. És mivel a nem szép alkotást vagy a nem szép teremtményt a legerősebben a zenében kellően nevelt ember érzi meg és - méltán háborogva - a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik; viszont a rútat méltán gáncsolja és gyűlöli már zsenge korában, amikor még nem fogja föl; később aztán, ha az értelme fölébred, örömmel fogadja a szépet, és sajátjának ismeri fel.

GLAUKÓN: Azt hiszem, ezért kell a nevelésnek a zenére alapozódnia.” (Harmadik könyv, XII.)

 

„SZÓKRATÉSZ: Viszont a bíró a lelken lélekkel uralkodik, barátom, nem kell neki zsenge korától fogva gonosz lelkek között nevelkednie, s velük érintkeznie, sem mindenféle gaztettet magának megpróbálnia ahhoz, hogy pontosan ítélhesse meg mások gaztetteit, ahogy az orvos a saját testén a betegségeket. Ellenkezőleg, maradjon csak meg a rossz erkölcsöktől tisztának, érintetlennek, hogy majd - lévén szép és jó lélek - egészséges érzékkel ítélje meg, mi az igazságos. Nemes lelkű ifjak gyakran naivnak látszanak és az igazságtalanoktól könnyen rászedhetőnek, hiszen nincs meg bennük a gonoszok lelkivilágának a hasonmása.

GLAUKÓN: Nagyon is így járnak.

SZÓKRATÉSZ: Ezért a jó bíró nem lehet fiatal; öregnek kell lennie, aki hosszú idő alatt nagy jártasságot szerzett a gonoszság lényegének megítélésében, de azt nem a saját lelkében levőként élte át, hanem másokban, úgyhogy nagy időn át törekedett másokban kifürkészni, mi a rossz természete, tudással élve, s nem saját magán tapasztalva meg.” (Harmadik könyv, XVI.)

 

„I. SZÓKRATÉSZ:(…) Képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson - amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang - embereket, gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózva, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; e tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak.

GLAUKÓN: Elképzeltem.

SZÓKRATÉSZ: Majd azt is, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat.

GLAUKÓN:Titokzatos képről, titokzatos rabokról szólasz!

SZÓKRATÉSZ:Ezek hozzánk hasonlók. Mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít?

GLAUKÓN:Hogy is látnának mást, ha fejüket egy életen át mereven kell tartaniuk?

SZÓKRATÉSZ: És mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak?

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ:És ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél?

GLAUKÓN: Zeuszra! Mi mást?

SZÓKRATÉSZ:Egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe.” (Hetedik könyv, I.)

 

„SZÓKRATÉSZ: Most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?” (Hetedik könyv, I.)

 

„SZÓKRATÉSZ: És az csoda, hogy ha valaki az isteni szemlélődésből az emberi nyomorúságba csöppen, félszegen feszeng, és igen nevetségesnek tetszik, mert a szeme még vaksi, és mielőtt még kellően megszokhatná az itteni sötétet, máris kényszerítik, hogy a törvény házában vagy máshol vitázzék az igazságosság árnyairól vagy ama szobrokról, amelyeknek ezek az árnyai, és nyuzakodjék olyanokkal, akik magát az igazságosságot sose látták, és így tudakolja meg, hogy vajon ők hogy értik mindezt?

GLAUKÓN: Ez bizony nem csoda.

SZÓKRATÉSZ: Ám ha valakinek van egy kis esze, emlékeznie kell arra, hogy kétféle látási zavar támad, éspedig két okból: akkor, ha fényből megyünk a sötétbe, és akkor, ha sötétből a fénybe. Elgondolva, hogy ugyanez érvényes a lélekre is, nem kacag értetlenül, amikor észreveszi, hogy az földúlt és képtelen látni, hanem azt vizsgálja meg: vajon a lélek egy sugárzóbb világból idecsöppenve lett vaksi a szokatlan sötéttől, vagy tompább tudatlanságból vetődött-e sugárzóbb helyre, és a fénylőbb sugárzás kápráztatta el, és így az utóbbit boldognak tartja élménye és élete miatt, az előbbin meg szánakozik. És ha ezt ki akarná kacagni, kacagása kevésbé volna nevetséges, mintha a föntről, a fényről érkezőn kacagna.” (Hetedik könyv, III.)

 

„ADEIMANTOSZ: Mely vágyakra gondolsz?

SZÓKRATÉSZ: Amelyek álmainkban támadnak, amikor a lélek többi része alszik, például a többin uralkodó nyugodt értelem; viszont a féktelen és állati rész, étellel-itallal eltöltekezve felszökken, és lerázva az álmot, elszabadul, hogy kiélje a maga kéjeit. Tudod, ilyenkor e kiélésben mindenre képes, mint aki föloldódott kötelékeiből, és minden szégyenkezéstől és belátástól megszabadult; nem riad vissza még az anyjával való közösüléstől sem - azt hiszi, szabad - vagy bárki emberrel, istennel vagy állattal való közösüléstől; megöl bárkit és fal ételt rogyásig; egyszóval nem riad vissza semmi esztelenségtől és gyalázattól.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Viszont, szerintem, ha valaki egész lényében egészséges, és álomba merül, miután értelmét fölserkentette és jóllakatta szép gondolatokkal és vizsgálódásokkal, és így eljut a tiszta önszemléletre; és lelkének vágyakozó részét sem hagyja éhezni, de túl se töltekezteti, hagyja, hogy békén elnyugodjék és ne kavarja föl a lélek legkülönb részét örömmel vagy fájdalommal, hanem engedje, hogy az magába merülve csak önmagát szemlélje, és törekedjék megismerni, amit nem tud: múltból, jelenből, jövőből; hasonlóképpen megcsitítja lelke indulatos részét is, és nem valakire haragudva, háborgó indulattal tér álomba, hanem két alsóbb lélekrészét megcsöndesítve, csak a harmadik részt: az értelem fészkét serkentve - ha így nyugoszik el, ilyen állapotban ragadhatja meg legjobban az igazságot, és így zavarják legkevésbé bűnös álomképzelgései.” (Kilencedik könyv, I.)

 

„SZÓKRATÉSZ: Várj csak, ezután majd még jobban csodálod. Ez a mester képes megalkotni nemcsak minden létező tárgyat, hanem azt is ő teremti, ami a földből nő ki; minden élőlényt, magát is, a többieket is és ezekhez még a földet, az eget, az isteneket és mindazt, ami az Égben, az Alvilágban, a föld alatt van.

GLAUKÓN: Igen csodálatos varázslóról beszélsz!

SZÓKRATÉSZ: Nem hiszed? Valld be, egyáltalán képtelenségnek tartod az ilyen mester létezését, vagy úgy véled, hogy ő csak bizonyos módon mindenek alkotója, bizonyos módon nem? Vagy nem veszed észre, hogy bizonyos módon magad is képes volnál mindezt megalkotni?

GLAUKÓN: Mi módon?

SZÓKRATÉSZ: Nagyon könnyen és gyorsan megvalósíthatod. Leggyorsabban akkor, ha veszel egy tükröt, és körülhurcolod mindenfelé. Pillanat alatt alkothatsz vele Napot, égitesteket, földet; megalkothatod saját magadat, a többi élőlényt, tárgyat, növényt és mindazt, amit már említettünk.

GLAUKÓN: Igen, de ezek csak látszatképek, nem léteznek igazán!” (Tízedik k., I.)

 

„SZÓKRATÉSZ:Messze van az igazságtól az utánzóművészet, azt hiszem, s éppen amiatt másol le mindent, mert oly keveset fog föl az egyes dolgokból, csupán az árnyképét. Egy festő lefest egy cipészt, ácsot vagy más mesterembert, semmit sem értve ezek mesterségéhez. Mégis, ha tehetséges festő és lefesti az ácsot, és messziről mutatva, a gyerekeket és értetlen embereket még rá is szedi, hogy az a valóságos ács.” (Tízedik könyv, II.)

 

„III. SZÓKRATÉSZ: Ezek után vizsgáljuk meg a tragédiát, annak vezérét, Homéroszt, minthogy egyesektől azt hallottuk, hogy ők minden mesterséghez értenek, erényt és hitványságot illetően minden emberi dologhoz és minden istenihez, ugyanis szükségszerű, hogy a jó költő - ha jó művet akar alkotni - ezt csak tudással teheti, másként aligha. Meg kell vizsgálnunk, hogy az ezt állítók - holmi utánzókra bukkanva, s nekik áldozatul esve vajon nem csapódtak-e be, s ez utánzók műveit szemlélve nem vették-e észre, hogy e »művészek« három fokozatra vannak távol a létezőtől, és könnyű elbánni az igazságot nem ismerővel; hiszen csak látszatképeket csinálnak, nem az igazit.” (Tízedik k., III.)

 

 

 

Platón: Az állam. Fordította és a jegyzeteket írta Jánosy István. Budapest, Gondolat, 1988.