– féléves dolgozat, 2008., negyedév –

 

Umberto Eco könyve az Európa épül sorozat részeként jelent meg, és olyan témával foglalkozik, amely nagyon régóta foglalkoztatta a tudós emberiséget: a tökéletes, közös ősnyelvvel. A szerző felsorakoztatja művében a különböző nézeteket és elméleteket és ezek alapjait adó szövegeket a Bibliától, az első értelmezőktől egészen a nemzetközi segédnyelvekig, az eszperantóig.

 

A kötet Bevezetésében Eco rögtön megnevez két korlátozó tényezőt, amely behatárolja a vizsgálódást, az egyik, hogy (jobbára) csak Európára szorítkozik, másik pedig mennyiségi korlátozás. Emiatt csak a különböző ősprogramokkal foglalkozik, valamint azzal a néhány tervezettel, amely szerinte példaértékű, és utal az egyes korszakokkal vagy szerzőkkel foglalkozó művekre. Emellett megjegyzi, hogy csak a valódi nyelveket veszi figyelembe, a különböző eredeti(nek tekintett) nyelveket, a mesterségesen konstruált nyelveket, a többé-kevésbé mágikus nyelveket. Röviden ugyan, de kitér az organikus, regényes, költői nyelvekre, barkács-nyelvekre, közvetítő, formális nyelvekre, a „nyelvbolondok”-ra.

 

A kötet szerkezetileg tizenhét fejezetre oszlik, egy-egy fejezet egy adott témát jár körbe, folyamatosan utalva a teljes tartalomra is, vagyis a fejezetek elkülönítése inkább az utánakeresés szempontjából fontos. Az egyes fejezetek szintén alegységekre bomlanak, a témakörön belüli fontosabb csomópontokat tárgyalva.

Eco a kezdetek kezdetével, a Bibliával indít, felhívva a figyelmet arra, hogy a nyelvek szétválása valószínűleg már a bábeli zűrzavar előtt megtörtént (erre utal a Genezis 10). Erre a továbbiakban többször is visszatér, miközben végigvezeti az olvasót a különböző elméleteken. A kabbalisztikus, kozmikus kombinatorikára építő pánszemiotika és az egy ős anya-nyelv képzete után Dante megalkotta művét a tökéletes nyelvről, mely alapműnek számít a köznyelv felértékelésével, a beszédaktusra való figyeléssel, egyetemes grammatikai elméletével. A következő nagy, később is sokat hivatkozott szerző Raymundus Lullus, aki szintén kombinatorikus alapokon tárgyalja a tökéletes nyelvet. A monogenezis elmélete szerint az ősnyelv csakis a héber lehetett (mely elméletet hol jobban, hol kevésbé hangoztatták a kutatók), ezt azonban cáfolni látszottak a nemzeti elméletek és a más kultúrák létezését is feltételező poligenezis-elméletek. A reneszánszban aztán visszatértek a kabbalához és Lullushoz, bár több szálon jutottak el ide, de mégis Lullus gondolatait kezdték újrafogalmazni; ugyancsak ez a kor volt az, amikor (újra)felfedezték Egyiptomot is, és a neoplatonizmus elveit követve ismét első helyre helyezték. Az egyiptomi hieroglifák (meg)fejtései a képek tökéletes nyelvére helyezték a hangsúlyt, olyannyira, hogy a képekkel való üzenetküldés máig is általános.

1614-ben napvilágot lát egy, a rózsakeresztesek létezéséről hírt adó írás, amely természetszerűleg vonta maga után, hogy meg kellett alkotni hozzá egy mágikus nyelvet is, melyet tökéletes nyelvként fogtak fel. A mágikus nyelvek kialakulása, kialakítása elvezetett a titkosírások megteremtéséhez is, amire azonban válaszul megszületett a poligráfia, melynek segítségével könnyen megfejthető bármilyen rejtjeles üzenet. Az a prioiri filozófiai nyelvekről szólva Eco megemlít olyan neves tudósokat, mint Bacon, Comenius, Descartes. Ezek a tudósok nem tekintik olyannyira referencialapnak a vallást, mint elődeik, nem véletlen, hogy a latinnal és a katolikus egyházzal szembeforduló Angliában foglalkoznak ez idő tájt legtöbbet a tökéletes nyelv keresésével. Ezután a szerző három teljes fejezetet szentel G. Dalgarnonak (a megalkotandó nyelvet élőszóban is használhatónak képzelte el), J. Wilkinsnek (szerinte a dolgok természetét kell alapul venni egy egyetemes nyelv megalkotásakor, de mégsem erőteljesen platonikus) és F. Lodwick-nak (az első nyomtatásban megjelent univerzális karakterre épülő nyelvtervezet szerzője), majd Leibniz elméleteit mutatja be. Leibniz 1678-ben megszerkesztette a lingua generalis-t, azt viszont teljes képtelenségnek tartotta, hogy rá lehetne találni az ádámi nyelvre. A felvilágosodást egyébként sem annyira a tökéletes nyelvek keresése izgatja, mint inkább a létező nyelvek terápiája. Ennek ellenére a XVIII. században is tartja magát a tökéletes nyelvről szőtt álom, több teljes egyetemesnyelv-tervezet is napvilágot lát, a filozófiai nyelvek „utószezonja” egészen az 1900-az évek elejéig tartott. A XX. században kísérleteztek olyan, nem szóbeli használatra szánt nyelvekkel, melyekkel az űrlényeknek lehetne üzenni, megtanítva és megértetetve velük a saját gondolatainkat; ezt a nyelvet kidolgozó Freudenthal a Lincos nyelvvel a Basic vagy a Pascal számítógépes nyelvezeteket vetítette elő. Ugyanakkor a XX. század kezdetén a technikai fejlődés következtében egyre sürgetőbb szükséggé válik, hogy legyen egy közös, nemzetközi nyelv. Egyes tudósok utópiának tartják, hogy egy meglevő vagy még inkább egy holt nyelv váljék nemzetközivé, ezért úgy vélik, a természetes nyelvekhez hasonló, mesterséges nyelv(ek)et kell teremteni. Ilyen típusú nyelvek már a XVIII. században is születtek, majd a XIX. sz. bővelkedett bennük, míg a század végére megjelent az eszperantó, melyet sok vita és változtatások után fogadott el a tudományos világ. Azonban ez a nyelv is, mint az európai egyetemes nyelvek általában, az indoeurópai nyelvek tartalmi és szerkezeti modelljét követi, bármennyire is szándékozott eltérni attól.

 

Umberto Eco könyvének jelentőségét abban látom, hogy a tökéletes nyelvre vonatkozó történeti áttekintés nyújt a hétköznapi, nem feltétlenül szakmai, érdeklődő olvasónak. Emellett azt is érzem, minta arra törekedne, hogy minél jobban hangsúlyozza a Bábel-legenda ellenében született álláspontokat, vagyis a Genezis 10-re alapuló nézeteket: a nyelvek differenciálódása már Noé korában megkezdődött, de ennek, vagyis a nyelvek természetes szétválásának (nem összezavarodásának) nem negatív, hanem pozitív hozadéka volt, hiszen a közös nyelveket beszélő csoportok jobban érezték az összetartozás erejét. Noha a XX. századra megjelent egy olyan nemzetközi nyelv (amely természetes nyelvből vált azzá – az angol), melyet többé-kevésbé elfogadott Európa, ennek megléte azt feltételezné, hogy így egyik nyelv „szellemisége” is lefordítható a másikra, holott tudjuk, hogy ez nem így van. Emiatt tartja a szerző rendkívül fontosnak az értelmezést, melyet minden nyelv önmagában is használ, s a fordításnak is ezt az elvet kell követnie.

Műve végén a szerző próbálja összeegyeztetni a különféle elméleteket akképpen, hogy azt a javaslatot fogadja el érvényesként, mely szerint az ős-anyanyelv nem egyetlen nyelv volt, hanem az összes létező nyelv együttese. Vagyis ismét visszatér ahhoz az állásponthoz, miszerint nem a bábeli zűrzavar okozta elsődlegesen a nyelvek összezavarodását, hanem természetes úton fejlődtek külön-külön, melynek ígéretét Ádám megkapta, de a természetes tanulási folyamatot a bűnbeesés megszakította és más utakra terelte.