„Tehát: írok: kéjért, félelemből, szabadságért és szabadságból; és mert »nem szeretem ezt a kábító, undorító és dühítő világot, meg akarom változtatni«.”

(Esterházy Péter)

 

I. A posztmodern születése

 

Hogy tulajondképpen mi is a posztmodern, eleddig egyetlen irodalommal foglalkozó teoretikus sem tudta precízen és megcáfolhatalanul meghatározni, s ennek első és legfőbb oka az, hogy mi magunk (is) a posztmodernben élünk. Ebből fakad, hogy, az időbeli közelség miatt, nem tudjuk a kort objektíven szemlélni és meglátni pozítívumait, negatívumait¹. Ezen kívül magának a posztmodernnek lényegéből fakad, hogy alig és csak nagyon óvatosan meghatározható. Hisz már maga a neve sem egy új szemléletmódot jelöl meg, hanem csupán szembeállítja az új irányt az addigi modernnel úgy, hogy modern utáninak nevezi azt.

Egyik meghatározása szerint² a posztmodern egy „művészeti helyzet, kortudat ... mely a kultúra és művészet területén kívül filozófiai, politikai, szociális vonatkozásban is megragadható”. Az avantgard irányzat kritikájaként fogalmazódott meg, ám alapjai az avantgard újraértelmezésén nyugszanak. Központi kérdései „a kommunikáció csapdái, a másság szerepe, az ember, mint alkotó, gondolkodó lénynek a világban való oka, célja”, ugyanakkor megrendül a nyelvbe, a szóba, mint jelölőbe vetett hit: „A szónak nincs jelentése, csak szóhasználat van.” (Wittgenstein). Az irodalmi posztmodernizmus előfutára Jorge L. Borges volt, hisz művei már a posztmodern jellemző jegyeit viselték magukon (pl. a szövegek síkjának eltolása, korábban nem alkalmazott összefüggések, szövevények kialakítása, a mű határtalanságának érzékeltetése, a befogadó és az értelmezés fontossága stb.)³.

Azt is fontos megjegyeznünk azonban, hogy a posztmodern magyarra fordításában – modern(ség) után(i) – szereplő névutó többlettartalommal bír, több jelentést egyesít magában, melyből kitűnik, hogy ez a képlékeny irányzat a modern elleni, nélküli, helyetti, melletti is. Legjellemzőbb rá, hogy nincsen deklarációja, nem határoz meg követői számára egy programot, eszményt, elméletet. „A posztmodern a vállalt és élvezett sokértelműség művészete”, az posztmodern epika az elbeszélői alternativitás irodalma⁴.

 

 

Charles Jencks 1972. július 15. délután 3 óra 32 percre teszi a posztmodern születését, ugyanis akkor rombolták le St. Louisban először egy modern stílusban épült bérházat. Természetesen, ez kissé óvatlan megfogalamzás, talán mulattságos is. S tudnunk kell azt is, hogy más koncepció szerint a posztmodern a ’60-as években jelent meg; határpontként J. F. Kennedy meggyilkolásának évét, 1963-at szokás emlegetni⁵. Ez utóbbinak oka, hogy Kennedy volt az az amerikai elnök, aki szimbólumává vál(hatot)t a modern kort átható társadalmi berendezkedésnek, melynek lényege egy új társadalomszervezési modell, új megismerési technika és önismereti stratégia. Mindez a posztindusztriális társadalmi szemlélet következménye, mely a minőségre hivatkozik ugyan, de jelölő és jelölt között többé nem egyenlő a viszony; a termelés fölött a termék lett úrrá, a fogyasztói magatartás a mérvadó. Ennek analógiáján a posztmodern irodalom a befogadóra építi fel világát. „A mű az olvasás, a befogadás pillanatáig megtervezi magát”⁶.

Láthattuk, hogy az irányzat minden bizonnyal francia és amerikai eredetű. Képviselői között M. Foulcalult-t, Ihab Hassant kell megemlítenünk elsődlegesen, de teoretikusai közé tartozik Lyotard, Goldberger is, akik megpróbálták megragadni az irányzat lényegét, kidolgozták elméletét.

 

A posztmodern lényege s SOK állítása, mondja I. Hassan. A mű totalitása dekonstrualizálódik, egy-egy szövegbe annak keletkezéstörténete, önreflexiója is beépül. Dekonstrualizálódása révén kimondhatjuk, hogy szervező elve a kötetlenség és korlátozatlanság, melyekből következik a két legfőbb stiláris sajátosság: a nyitottság és a szórtság.

A posztmodern mű nyitottságát a szövegeket át- meg átszövő intertextualitás teszi lehetővé, mely nem csupán korábbi irodalmi szövegek idézését, átvételét jelenti, hanem dalszövegek, mindennapi szófordulatok is bekerülhetnek a posztmodern szövegbe. Íly módon lesz jellemzője a multikulturalitás, a stíluspluralizmus (a mű – stílustörténeti montázs).

Egy mű szórtságát a következő néhány ismérvvel bizonyíthatjuk: sok ismétlés, halmozás (motívumok, várdotmotívumok keletkezése), töredezettség, többirányú jelentéselágazás, melyet a szerző magyarázatokkal próbát megértetni – minezek együttesen adják a szöveg szórtságát.

Azt kijelenthetjük azonban, hogy átfogó stílusa nincsen a posztmodernnek, hisz, lényegéből fakadóan, a stílust alakító tényezők mindig alkalomszerűek, esetlegesek. „Talán ezért is a műalkotást mindig élmény-artikulációként fogják fel, így a stílus szintén élményfogalommá lett.”⁷

 

 

A magyar irodalomban a posztmodern epika előfutárának leginkább Ottlik Géza Iskola a határon című regényét tekinthetjük. Bár Ottlikot nem teljes egészéban tartjuk posztmodern írónak, regénye olyan jegyeket visel magán, melyek korunk irányzatához sorolhatónak engedik. Művének szervezőelve a nézőpontok szórtsága, a nézőpontváltás, mely techinkát mestere, Kosztolányi is alkalmazta már, ám Ottlik továbbfejleszti. Célja „a nézőpontok és értékrendek különbözőségéből fakadó viszonylagosságnak, az értelmezés és újraértelmezés állandóan ismétlődő kényszerének s az események szeszélyes időrendje éa a példázatszerű alapgondolat közötti feszültség megélése és érzékeltetése”⁸. Mindez pedig már egyértelmű nyitás a posztmodern felé, amit mi sem bizonyít jobban, hogy olyan szerző vallja mesterének, akit a megyar posztmodern (eddigi) legnagyobb képviselőjének tartunk, és akinek művével most én is foglalkozni szeretnék: Esterházy Péter.

 

Hogy miért éppen Esterházy Péter művének elemzésével próbálkozom, talán azzal tudnám megindokolni, hogy az ő (egyik) regénye volt az, amely figyelmemet a posztmodern irányába terelte, és amely által (csodák csodája!) megismertem megszerettem a posztmodern irodalmat. A Bevezetés a szépirodalomba „regényfűzér” egyik darabjáról, a Függőről van szó, mely annak ellenére fogott meg és ragadott magával, hogy azelőtt (jóllehet látatlanban) elvetettem mindent, ami posztmodern.

Esterházy műveit az avatja igazán posztmodernné, hogy a kor prózájának számos sajátosságát fellelhetjük bennük: idézet- és utalástechnika, önreferencia, metanyelvi kiszólások, az önéletrajzi regény és a regény önéletrajzának párhuzamossága (a regény regénye – Termelési-regény), egy intertextuális erőtér létrehozása, „amely az olvasótól a szokásosnál nagyobb erőfeszítést igényel, ugyanakkor a szokásosnál jobban bele is vonja a történetbe, »érdekeltebbé« teszi, hiszen elmossa, átjárhatóvá teszi a regényen belüli és kívüli világ addigi egyértelmű határait”⁹.

 

 

Talán még a regény értelmezésénél is érdekesebb feladatnak tűnik a mű címének értelmezése, hiszen ez mindent, ugyanakkor semmit sem mond magáról a regényről, benne van az ember legfőbb jellemzője és tulajdonsága, rendkívül egyszerűnek tűnik, mégis igen bonyolult és összetett jelentéssel bír.

A Bevezetés a szépirodalomba (al- és gyűjtő-) cím kifejezi Esterházy ironikus elutasító magatartását mindazzal szemben, amit hagyományosan szépirodalomnak tartunk egy másfajta szépirodalom nevében; Esterházy szubjektív értelmezését kapjuk a szépirodalomról.

A Függő cím elsődlegesen kimondhatjuk: többszörös függőségünkre utal: az ember társadalmi, gazdasági, emberi viszonyaira. „Az ember jellemzése: függés, függetlenségvágy, igény.”¹⁰ – jelenti ki az író, s ugyanezt megfogalmazza később játékos-komolyan: „úgy meg vagyok határozva, mint a csikó kantározva”¹¹. Ugyanakkor a cím utal a regény (és minden műalkotás) más művekkel való összefüggéseire (ez eredezteti a kollázstechnikát), és az elbeszélés módszerére is: függőbeszéd, azaz mások szavainak nem szó szerinti szabad idézése.

A cím értelmezésénél figyelembe kell vennünk Umberto Eco elméletét¹² is, hisz ő, mint posztmodern író, korszerűen próbálta meghatározni a cím szerepét a mű „életében”. Megállapítja, hogy „a szerző nem értelmezheti saját művét”¹³, annak kell értelmezéseket gerjesztenie, de a cím, sajnos, máris kulcsot ad az értelmezéshez. Ezért kell az írónak arra törekednie (amit Dumas A három testőrben meg is valósított), hogy minél semlegesebb címet adjon. Ez Esterházynál igaz is, nem is. Véleményem szerint semleges a cím, hiszen, mint már említettem, magáról a regényről nem árul el semmit, ám mégis megjelöl egy értelmezési lehetőséget. Mindazonáltal úgy érzem, hogy megfelel Eco elvárásainak, aki tanulmányában azt mondja, hogy a „cím dolga nem az, hogy megfegyelmezze, hanem az, hogy összezavarja az ember gondolatait”¹⁴: Esterházy címe szinte arra hivatott, hogy összezavarja gondolatainkat, végeérhetetlen elmélkedéseknek nyitva utat.

 

Egy kamaszokból álló társaság – benne a főhős, K. – boldog gyermekkorának utolsó nyarát, a felnőtté válás első, keserves, tétova lépéseit tárja elénk, azt a folyamatot, amikor a kamaszkori barátságok kezdenek meglazulni, a felnőttség első jelei pedig megmutatkozni.

 

Elsődlegesen két mű alaphelyzetének ötvözéséről beszélhetünk: Musil A tulajdonságok nélküli ember és Kosztolányi Hajnali részegség c. művei: K., a főhős éjszaka feleségének meséli el kamaszkora élményeit, „amelyből megérthető a jelen és a jelenlét”¹⁵. Ugyanakkor megmutatkozik Ottlik Géza Iskola a határon regényének hatása is: az elbeszélői én (Medve Gábor, K.) nem azonos azzal, aki közreadja a szöveget (Bébé, Esterházy); Mészöly Miklós Az atléta halála (egy kamaszkori közösség felbomlásáról szól); Kafka A kastély c. művének főhőse is K.

 

A fiktív narrátor az író: ő azt írja meg, amit K. elmesélt feleségének „egy kristályos éjszaka”¹⁶, majd pedig neki, az „elbeszélői én”-nek.

Az elbeszélés módja, mint már említettem a függő beszéd, az egyes szám harmadik személyű közlésmód. Dialógusokból épül fel, melyek közül kettő meghatározó: az egyik egy virtuális beszédhelyzet (az író és K. között), a másik pedig a reális beszédhelyzet (K. beszéli el történetét az asszonynak; kemelések tőlem – Sz. E. R.). Ez a dialógus mindkét esetben egyoldalú, az elbszélői énnek és az asszonynak nincs szerepe. Esterházy belülről láttatja a dolgokat, a kívülállás illúzióját keltve.

 

A regény szerkezete bonyolult kommunikációs helyzetekből épül fel. A függőbeszédre alapul, mely a többszörös áttételekkel, idézetekkel összetett szerkezetet eredményez. Polifónia jellemzi: a regényt két nyitott (tehát fordított) zárójel határolja, amelynek funkcionalitását egyrészt abban ragadhatjuk meg, hogy elhatárolja a regényt az előzményektől és következményektől, másrészt pedig abban, hogy „a könyv a világ könyvön kívüli részét zárójelbe teszi, önmagát a világ többi részénél valóságosabbnak állítva ismét elmossa a valóság és elbeszélés közti határvonalat”¹⁷; ugyanakkor a mű elbeszélés az elbeszélésben (Csáth nadrágajándékozásával érzékelteti a szerző az idő múlását).

 

 

Esterházy az utánzást, mint kegyelete értelmezi, mely szerinte „minden klasszicizáló művészet kulcsa”¹⁸. A legkülönbözőbb rendű, rangú, nemzetiségű, korú, stílusú, világnézetű írók-költők szövegét építi be saját szövegébe úgy, hogy az értők számára mindig jelen van az így megidézett szerző is. Ezen idézetek a szövegen belül motívumokká, vándormotívumokká válnak, melyek aztán egymásra is utalnak. „Nem szabad azt gondolni, hogy nem tudtam volna ugyanazt saját szavaimmal könnyebben, esetleg szebben is elmondani... Ellenkezőleg... Az utánzás, mint kegyelet: minden klasszicizáló művészet kulcsa.”¹⁹

Joggal merül fel az ennek a pontnak címében feltett kérdés is, hiszen az idézet forrását nem jelölő szószerinti idézés plágium. A posztmodernben viszont átlényegül a plágium fogalma is, s Esterházy ezt így fogalmazza meg: „Elvettem, tehát az enyém”²⁰. Láthatjuk ebből, hogy szó sincs (a rosszértelemben vett) plágiumról.

 

 

Végezetül dolgozatom címéhez szeretnék néhány szót hozzáfűzni. A posztmodern tipikus tárgya a szemét, mivel nincsen benne rendszer, mégis kimondottan emberi. Kapcsolható ez a felfogás a posztindusztriális társadalom posztmodernre gyakorolt hatásához is, hiszen annak éppen hogy a szemét a lényege: a fogyasztásra összpontosít, újrahasznosítható tárgyak helyett az egyszerhasználatosak kerülnek előtérbe. S nem utolsó sorban utalnék egy V. Hugo-idézetre, melyhez szerintem kapcsolható a posztmodern esztétikája: „A szójáték a szárnyló szellem ürüléke”²¹ – a posztmodern megbecsüli a „szemetet”, sőt, erre építkezik.

 

 

Bokay Antal: Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban

Eco, Umberto: A rózsa neve

Ki kicsoda a magyar irodalomban? (dr. Gremsperger László–Gyeskó Ágnes szerk.), Könyvkuckó, 1996.

Ottlik G.: Iskola a határon, Kriterion, 1977

E. P.: Függő, Matúra sor.

A magyar nyelv és irodalon enciklopédiája (Dr. Sipos Lajos, Hajdú Mihály, Dr. Hargittay Emil, Dr. Jankovics József, Dr. Voigt Vilmos), Magyar Könyvklub, 2002.