Az élet és a művészet fogalmai A tragédia születésében
– féléves dolgozat 2009-ből, mesterin –
 
Az alig huszonöt éves Friedrich Nietzsche 1896. május 28-án tartott előadása a baseli egyetemen nagy és szélsőséges visszhangot váltott ki: Wagner és köre, a fiatal német értelmiségiek ünnepelték, a filológusok viszont döbbenten fedezték fel benne a klasszika-filológia kakukktojását. Pedig témája nem volt szokatlan, csupán az a mód, ahogyan beszélt róla. Szerinte a filológiát egy egységes filozófiai világnézetnek kell körbefognia, és az efelé haladó úton A tragédia születése az első lépés.[1]
Nietzsche volt ugyanakkor az első, aki a görögséget és a görög művészetet az élet felől közelítette meg, afelől az élet felől, amit az akkori emberek éltek és megéltek, és ami egyáltalán nem volt olyan idilli, mint amilyennek a későbbi korok ábrázolták. Azt vallotta, hogy maga a művészet és annak fejlődése szoros összefüggésben van az élettel, azzal, ahogyan éltek a görögök, ahogyan ők maguk megteremtették az alapokat a művészetük kifejlődéséhez. Ehhez két központi szimbólumot használt fel, két istenalakot, az Apollónét és Dionüszoszét, amely szerinte meghatározta mind a görögség életét, mind pedig művészetét. Ez a két alak, bár teljesen különbözőek, szövetségre léptek, és ennek tökélye a görög tragédiákban és a tragédiák korának emberében tört felszínre[2].
 
1870–71-ben a fiatal Nietzsche azokon a kérdőjeleken töprengett, amiket kirakott volt magának a görögök állítólagos „derűjét” illetően, „míg végül a legmélyebb feszültség ama hónapjában, midőn Versailles-ban a békéről értekeztek, ő is békére jutott önmagával, és (…) végérvényesen megszilárdult benne A tragédia születése a zene szelleméből. – A zenééből? Zene és tragédia? Görögök és tragédiazene? Görögök és a pesszimizmus művészete?”[3] A létezés értékének kérdőjelét tette ki ezzel a kérdéssel-válasszal a szerző, felvetve azon kérdését is, hogy vajon maga a pesszimizmus mindenképpen a gyengeség jele-e, vagy létezik esetleg az erősek pesszimizmusa is. „A kemény, a borzadályos, az ádáz, a lét problematikussága iránti intellektuális előszeretet, amely jólétből, túláradó egészségből, az élet bőségéből fakad?”[4] Ezek tehát azok a kérdések, amelyek mentén valamikor elindult a szerző, és amelyeket a megjelenés után tizenöt évvel a mű előszavában megfogalmazott, ahogyan ő nevezte, önkritika-kísérletként. Sok mindenben éretlennek és idegennek érezte már ekkor művét, viszont továbbra is kitartott amellett a magának kitűzött feladat mellett – ami szerintem a mű gerincét is adja – tudniillik, „hogy a tudományt a művész szemszögéből nézze, a művészetet viszont az életéből…”[5]
A nietzschei felfogásban a művészet fejlődése az apollóni és dionüszoszi kettősséghez kötődik, és a görögök két művészet-istenéhez, Apollónhoz és Dionüszoszhoz fűzi azt a felismerését, hogy e kétfajta művészet között eredetüket és céljukat tekintve mindenképpen ellentét áll fenn, az apollóni ugyanis szemléletes, míg a dionüszoszi nem szemléletes, voltaképpen a zene művészete. Ez a kétfajta művészet egymás ellenében jelent meg folytonosan, mígnem egyesülésükből létrejött az attikai tragédia.[6] Fontos megemlíteni, hogy a két istenség által uralt világképet leginkább az álom és a mámor világához hasonlíthatjuk: Apollón a józan, álombeli képeket hozza létre, míg Dionüszosz, mint a bor istene a mámor állapotához hasonló lelkületbe hozza az embert. Tehát az életnek e két fiziológiai jelenségében véli felfedezni Nietzsche a későbbi művészet alapjait, alapérzéseit. Apollón, mint fényistenség, a belső fantáziavilág szép látszata fölött is uralkodik, művészetét tehát tartózkodó, bölcs nyugalom jellemzi, a principium individuationis[7], melyben teljesen megbízik. Ezzel szemben dionüszoszi hatás ennek a nyugalomnak teljes ellentéte, „a tavasz ellenállhatatlan, az egész természet érzéki gerjedelmekkel átható közeledtére ébrednek fel azok a dionüszoszi izgalmak-indulatok, melyeknek fokozódása közepette a szubjektív elenyészik és teljes önfeledtégbe merül”[8]. Ezek természeti és természetes dolgok, ezekhez képest minden művész „utánzó”, vagy az álom apollóni, vagy a mámor dionüszoszi művésze – vagy, mint a görög tragédiákban: mindkettőé, az álomé és mámoré is, „így kell tehát elgondolnunk őt, így, mikor dionüszoszi ittasultságában és misztikus önlemondásában, messze az őrjöngő karoktól, magányosan leroskad, és a saját egyéni állapota, azaz a világ legbensőbb lényegével való eggyé válása, az apollóni álomhatás folytán most megnyilatkozik neki egy álomkép hasonlat formájában.”[9] Így született tehát Nietzsche szerint a tragédia.
De miért kötődik mindez oly szorosan az élethez, amelyben a görögök éltek? Erre a választ akkor találhatjuk meg, ha elidőzünk kicsit a görögség álmokhoz és mámorhoz való viszonyánál. Az általunk ma ismert első álmoskönyvet Oneiro-kritika (vagyis ’az álmok bírálata’) címmel Artemidoros írta meg a Kr. u. II. század eleje táján[10], amely a későbbi álomfejtések (többek között a pszichoanalitika) alapjául is szolgált, ám amely sokkal alaposabb az utóbbiaknál, és részletesen tárgyalja az álmok fajtáit. A görög borhoz és mámorhoz való viszonyára pedig következtethetünk a különböző tragédiákból, a Dionüszosz tiszteletére rendezett ünnepségekből, amelyek annál hangsúlyosabbak voltak, minél inkább visszamegyünk az időben, a bor ugyanis, narkotikumnak számítván, tiltott volt sokáig és sok helyen. Nem véletlen hát az sem, hogy később a színház, színművészet pártolója is Dionüszosz lett, hiszen az alkotó képzelet (a fentebb említett álom mellett) a mámorosság állapotában tör leginkább felszínre. Az az élet tehát, amelyet a görögség élt – lett légyen az bármennyire pesszimista is, vagyis éppen emiatt – óhatatlanul hozta magával e két művészeti ágnak előbb külön-külön, majd együttes fejlődését. Erre mutat rá Nietzsche, mikor azt állítja, hogy a művészetet az az igény teremtette meg, amely a lét kiengesztelésére és beteljesítésére, élni és tovább élni csábít[11]. Hiszen a „művészet menti meg őt [a görög embert – szerző megj.], s a művészet által megmenti őt az életnek – az élet”[12], amelyben a apollóni nyugodtság, bölcsesség, naivság és a dionüszoszi elragadottság, korláttalanság, feledés egyaránt jelen van és egyaránt hat – miként a tragédiákban. A görög művészet azért felülmúlhatatlan a nietzschei szemléletben, mivel a keresztény gondolatvilággal szemben az életigenlést vélte benne felfedezni, a nem a moralitáson alapuló szemléletet, mely szerint – s ez Nietzsche álláspontja is – minden élet látszaton, művészeten, illúzión alapszik[13].
Kissé tautologikusan tehát azt mondhatjuk, hogy Nietzsche a művészet fogalmát az életével, az életét pedig a művészetével nagyarázza, s mindkettőt azzal az általa pesszimistának nevezett felfogással, amit a görögség képviselt az antikvitásban. Szerinte a hellén művészet valóságos ismerete nem képzelhető el anélkül, hogy ne ismernénk az ő valóságos világukat, amiben éltek, minden későbbi szépítéstől megfosztottan, ugyanakkor a hellén művészet maga sokkal életszerűbb, mint a mi világunk (illetőleg Nietzschéé). Ilyenformán A tragédia születésében egy életfilozófia születésének is tanúi lehetünk, mely a művészettől el nem szakadhat: „Mert, lealacsonyíttatásunkra és felmagasztaltatásunkra, álljon itt világosan, hogy a művészet egész színjátéka korántsem miértünk, netán a jobbításunk és a nevelésünk, a művelődősünk céljából adatik elő, sőt, hogy a művészet világának még csak a tényleges alkotói sem mi vagyunk: bízvást hihetjük azonban, hogy a valóságos alkotó számára mi már képek vagyunk és művészi projektumok, és hogy legmagasabb rendű méltóságunk műalkotás voltunk jelentősége – mert a létezés és a világ csakis esztétikai jelenségként nyeri el örök igazolását (…)”[14].


Bibliográfia
 
Nietzsche, Friedrich: A tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus. Vál., a bev. Írta és a jegyzeteket összeállította Szegő Katalin. H. n., Kriterion–Polis, 1994.
Pallas Nagy Lexikona; Artemidorosra vonatkozó szócikk az alábbi hivatkozáson: http://mek.niif.hu/00000/00060/html/007/pc000735.html


[1] Nietzsche: A tragédia születése. Bev. Szegő Katalin. 5. o.
[2] I. m. 32–33. o.
[3] I. m. 37. o.
[4] I. m. 38. o.
[5] I. m. 40. o.
[6] I. m. 53. o.
[7] I. m. 56. o., jelentése az egyediesülés elve
[8] I. m. 56–57. o.
[9] I. m. 59. o.
[10] Pallas nagy lexikona (elektronikus forrás, hivatkozás a bibliográfiában)
[11] Nietzsche: i. m. 65. o.
[12] I. m. 87. o.
[13] I. m. 45. o.
[14] I. m. 77. o.

 

Címkék: élet művészet tanulmány nietzsche friedrich nietzsche irodalomtörténet féléves dolgozat mesteri

A bejegyzés trackback címe:

http://szemanrozsa.blog.hu/api/trackback/id/tr711394207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.